Kevin Costner baseballos filmjei

Baseball bikák, Baseball álmok, A pálya csúcsán – az igazat megvallva, nem beszélhetünk mesterművekről, de témájuk és az őket összekötő Kevin Costner személye miatt érdemesnek tűnik áttekinteni, mi is rejlik ezekben az alkotásokban.

kevin_costner.jpg

Az utóbbi hetekben döbbentem rá, hogy Kevin Costner mennyire tudatosan figyel arra, hogy ízig-vérig amerikai témájú művekkel rukkoljon elő (persze nem állandóan). Fontos volt számára a vadnyugat több szempontú (indiánok, legendás alakok, marhapásztorok) feltérképezése (Farkasokkal táncoló, Wyatt Earp, A Hatfield-McCoy viszály, Fegyvertársak), megküzdött az egyik legnagyobb államokbeli gengszterrel (Aki legyőzte Al Caponét), nyomozott a Kennedy-gyilkosság ügyében (JFK – A nyitott dosszié), maga a király, Elvis kultstátuszát „használta fel” egy rabláshoz (Milliókért a pokolba), rajta múlt az új elnök kiléte (A döntő szavazat), és felnevelte Supermant is (Az acélember). Ebből aztán bőven következik, hogy az Egyesült Államok nemzeti sportját, a baseballt is alaposan körbejárta: eddigi pályája alatt háromszor is kezébe vette a baseball-kesztyűt vagy -ütőt egy-egy alkotás erejéig.

Rögtön érdemes kiemelni, hogy a háromból két film igazán érdekes és össze is hasonlítható egymással. Az 1989-es Baseball álmok ugyanis kevéssé szól magáról a sportról, inkább a főszereplő és apja kapcsolatának helyrerázása a célja, amihez ürügy a baseball. És valójában hatalmas blődli is ez a film, nem is értem, hogy vállaltak benne szerepet olyan színészek, mint Burt Lancaster (ez volt utolsó előtti alakítása), Ray Liotta vagy James Earl Jones.

field_of_dreams.jpg
Összefoglalva: Ray (Costner) egy kukoricafarmot igazgat a feleségével és kislányával, amikor egyik este egy hang azt kezdi el suttogni neki, hogy „Ha megépíted, eljön hozzád.”, majd egy víziót is lát, amely szerint baseballpályát kell kialakítania a földjén (alternatív címötlet: A kukorica baseball-gyermekei). A família szó nélkül belemegy ebbe az őrültségbe, majd a pályát egykori játékosok szellemei(!) kezdik benépesíteni (köztük a Liotta által alakított „Shoeless” Joe Jackson). Aztán képbe kerül egy egykori sikeres író (Jones), egy már szintén halott orvos (Lancaster), s ez a cirkuszi kavalkád végül arra jó, hogy Ray helyretegye magában az apjával való viszonyát.

Be kell látnunk, ez így elég ostobán hangzik, és a mű sajnos nem jut túl egy giccses, Hallmark-tévéfilm szintjén. Persze az érzelgősebb amerikai nézőket megfoghatta a sztori (megdöbbentő, hogy az IMDb-n közel hetvenezer szavazat alapján 7,6-os átlaga van), de mivel sem maga a sport nem kap benne komoly szerepet, sem a színészek nem produkálnak kiemelkedőt, így az operatőri munka egy-egy jobb pillanatán túl a Baseball álmok nem több egy feledhető unalomgenerálónál. Egy hasonló momentum azért akad A pálya csúcsánnal: mindkettő archív felvételek és fotók összemontírozásával mutatja be a főhős fiatalkorát. 

bull_durham.jpg
A Baseball bikák (1988) és A pálya csúcsán (1999) „egyéniben” és „összetettben” is jóval több érdekességet és izgalmat rejt. Costner mindkettőben egy kiöregedő játékost alakít (ez kicsit vicces a két mozi között eltelt idő tekintetében), ám míg előbbiben elkapót és ütőt, utóbbiban dobót. (A baseballról bővebben itt a legegyszerűbb olvasni.) Fontossága is másképp alakul: a Bikákban neki kell „betörnie” az ígéretes tehetségnek tartott, ám még rutintalan „Nuke” LaLoosh-t (Tim Robbins), a másik filmben már csak saját karrierjének méltó lezárása a tét. És bár mindkét esetben különleges dolgot teljesít, hisz Crash ütőrekordot állít fel, Chapel pedig végigviszi a tökéletes játékot, de csak utóbbi válik egyértelmű sikerré, előbbiről csupán Annie (Susan Sarandon), a Durhami Bikák körül legyeskedő életművész nő tud. De fura szembenállás az is, hogy Nuke-nak azt javasolja, ne gondolkozzon, csak dobjon, Chapelként viszont már azzal hűti le magát, hogy inkább gondolkodnia kellene, s csak azután dobni.

Costner karakterei a sportsikerek mellett a magánéletben is megtalálják számításaikat. Ám ez sem megy könnyen, hiszen Annie-vel csak a végén tud dűlőre jutni (zseniális az a hosszú beállítás, amikor meccs közben Annie cetlin küld tanácsot Crashnek, aki válaszul annyit ír neki, hogy „Let's fuck!”), Jane (Kelly Preston) esetében pedig a szakítás és az utolsó meccs közben végiggondolt problémák után ébred rá a hiányra, s fordít az életén.

Azért ez a két film sem tökéletes. A Baseball bikák az utolsó harmadára elég rendesen leül és elfárad (még az elején sűrű káromkodások is elmaradnak), A pálya csúcsán pedig a hatásvadász zenehasználatnak is hála egyre didaktikusabbá és túlontúl heroikussá válik. Utóbbi rendezőjének, Sam Raiminek ez is lehetett a célja, hisz az amerikaiak vevők az egyszemélyes, erejükön felül küzdő és megdicsőülő hősökre. 

for_love_of_the_game.jpg
Costner a három műben három típust testesít meg: a Baseball bikákban a még vad, de már lenyugvóban lévő macsót hozza, a Baseball álmokban az ábrándokat kergető, de következetes naivát, míg A pálya csúcsán esetében a rutinos, ám karrierje vége felé a jövője miatt aggódó, helyét kereső férfit. Valljuk be, mindegyik hihető a tolmácsolásában, de talán a megfontolt karakter áll neki a legjobban – ha a cukormázat levesszük róla.

Ha a baseball az USA nemzeti sportja, akkor Kevin Costner majdhogynem a nemzet színésze (nem meglepő módon hamarosan bemutatják amerikai focis filmjét is). De vajon mikor fogja végre eljátszani az elnököt?