Kevin Costner baseballos filmjei
Baseball bikák, Baseball álmok, A pálya csúcsán – az igazat megvallva, nem beszélhetünk mesterművekről, de témájuk és az őket összekötő Kevin Costner személye miatt érdemesnek tűnik áttekinteni, mi is rejlik ezekben az alkotásokban.
Az utóbbi hetekben döbbentem rá, hogy Kevin Costner mennyire tudatosan figyel arra, hogy ízig-vérig amerikai témájú művekkel rukkoljon elő (persze nem állandóan). Fontos volt számára a vadnyugat több szempontú (indiánok, legendás alakok, marhapásztorok) feltérképezése (Farkasokkal táncoló, Wyatt Earp, A Hatfield-McCoy viszály, Fegyvertársak), megküzdött az egyik legnagyobb államokbeli gengszterrel (Aki legyőzte Al Caponét), nyomozott a Kennedy-gyilkosság ügyében (JFK – A nyitott dosszié), maga a király, Elvis kultstátuszát „használta fel” egy rabláshoz (Milliókért a pokolba), rajta múlt az új elnök kiléte (A döntő szavazat), és felnevelte Supermant is (Az acélember). Ebből aztán bőven következik, hogy az Egyesült Államok nemzeti sportját, a baseballt is alaposan körbejárta: eddigi pályája alatt háromszor is kezébe vette a baseball-kesztyűt vagy -ütőt egy-egy alkotás erejéig.
Rögtön érdemes kiemelni, hogy a háromból két film igazán érdekes és össze is hasonlítható egymással. Az 1989-es Baseball álmok ugyanis kevéssé szól magáról a sportról, inkább a főszereplő és apja kapcsolatának helyrerázása a célja, amihez ürügy a baseball. És valójában hatalmas blődli is ez a film, nem is értem, hogy vállaltak benne szerepet olyan színészek, mint Burt Lancaster (ez volt utolsó előtti alakítása), Ray Liotta vagy James Earl Jones.
Összefoglalva: Ray (Costner) egy kukoricafarmot igazgat a feleségével és kislányával, amikor egyik este egy hang azt kezdi el suttogni neki, hogy „Ha megépíted, eljön hozzád.”, majd egy víziót is lát, amely szerint baseballpályát kell kialakítania a földjén (alternatív címötlet: A kukorica baseball-gyermekei). A família szó nélkül belemegy ebbe az őrültségbe, majd a pályát egykori játékosok szellemei(!) kezdik benépesíteni (köztük a Liotta által alakított „Shoeless” Joe Jackson). Aztán képbe kerül egy egykori sikeres író (Jones), egy már szintén halott orvos (Lancaster), s ez a cirkuszi kavalkád végül arra jó, hogy Ray helyretegye magában az apjával való viszonyát.
Be kell látnunk, ez így elég ostobán hangzik, és a mű sajnos nem jut túl egy giccses, Hallmark-tévéfilm szintjén. Persze az érzelgősebb amerikai nézőket megfoghatta a sztori (megdöbbentő, hogy az IMDb-n közel hetvenezer szavazat alapján 7,6-os átlaga van), de mivel sem maga a sport nem kap benne komoly szerepet, sem a színészek nem produkálnak kiemelkedőt, így az operatőri munka egy-egy jobb pillanatán túl a Baseball álmok nem több egy feledhető unalomgenerálónál. Egy hasonló momentum azért akad A pálya csúcsánnal: mindkettő archív felvételek és fotók összemontírozásával mutatja be a főhős fiatalkorát.
A Baseball bikák (1988) és A pálya csúcsán (1999) „egyéniben” és „összetettben” is jóval több érdekességet és izgalmat rejt. Costner mindkettőben egy kiöregedő játékost alakít (ez kicsit vicces a két mozi között eltelt idő tekintetében), ám míg előbbiben elkapót és ütőt, utóbbiban dobót. (A baseballról bővebben itt a legegyszerűbb olvasni.) Fontossága is másképp alakul: a Bikákban neki kell „betörnie” az ígéretes tehetségnek tartott, ám még rutintalan „Nuke” LaLoosh-t (Tim Robbins), a másik filmben már csak saját karrierjének méltó lezárása a tét. És bár mindkét esetben különleges dolgot teljesít, hisz Crash ütőrekordot állít fel, Chapel pedig végigviszi a tökéletes játékot, de csak utóbbi válik egyértelmű sikerré, előbbiről csupán Annie (Susan Sarandon), a Durhami Bikák körül legyeskedő életművész nő tud. De fura szembenállás az is, hogy Nuke-nak azt javasolja, ne gondolkozzon, csak dobjon, Chapelként viszont már azzal hűti le magát, hogy inkább gondolkodnia kellene, s csak azután dobni.
Costner karakterei a sportsikerek mellett a magánéletben is megtalálják számításaikat. Ám ez sem megy könnyen, hiszen Annie-vel csak a végén tud dűlőre jutni (zseniális az a hosszú beállítás, amikor meccs közben Annie cetlin küld tanácsot Crashnek, aki válaszul annyit ír neki, hogy „Let's fuck!”), Jane (Kelly Preston) esetében pedig a szakítás és az utolsó meccs közben végiggondolt problémák után ébred rá a hiányra, s fordít az életén.
Azért ez a két film sem tökéletes. A Baseball bikák az utolsó harmadára elég rendesen leül és elfárad (még az elején sűrű káromkodások is elmaradnak), A pálya csúcsán pedig a hatásvadász zenehasználatnak is hála egyre didaktikusabbá és túlontúl heroikussá válik. Utóbbi rendezőjének, Sam Raiminek ez is lehetett a célja, hisz az amerikaiak vevők az egyszemélyes, erejükön felül küzdő és megdicsőülő hősökre.
Costner a három műben három típust testesít meg: a Baseball bikákban a még vad, de már lenyugvóban lévő macsót hozza, a Baseball álmokban az ábrándokat kergető, de következetes naivát, míg A pálya csúcsán esetében a rutinos, ám karrierje vége felé a jövője miatt aggódó, helyét kereső férfit. Valljuk be, mindegyik hihető a tolmácsolásában, de talán a megfontolt karakter áll neki a legjobban – ha a cukormázat levesszük róla.
Ha a baseball az USA nemzeti sportja, akkor Kevin Costner majdhogynem a nemzet színésze (nem meglepő módon hamarosan bemutatják amerikai focis filmjét is). De vajon mikor fogja végre eljátszani az elnököt?