Lee Marvin február 19-én lenne 90 éves.

„Lefogadom, hogy te is Lee Marvin-rajongó vagy!” – mondja Mr. Blonde Mr. White-nak a Kutyaszorítóban egyik jelenetében, s a komolyabb filmrajongó rögtön el is gondolkodik, vajon van-e, aki nem bírja Lee Marvint? Kultstátusza megkérdőjelezhetetlen, hiszen nem egy remekműben játszott, de abból is lemérhető, hogy Jim Jarmusch és hasonlóan neves cimborái (Nick Cave, Tom Waits, Iggy Pop, Thurston Moore, Neil Young) még egy bizarr klubot is alakítottak The Sons of Lee Marvin néven, ahol a neves aktorhoz való néminemű hasonlóság predesztinálhatja az embert a tagságra. (Erről bővebben itt.)

Hogy az egykori háborús hős, magas, szikár, dörmögő hangú színész miért válhat bárki kedvencévé percek alatt, olyan művek bizonyíthatják, mint a Gyilkosok, a Szerencsevadászok, A piszkos tizenkettő, A nagy vörös egyes, vagy írásunk tárgya, a szerző egyik igazi favoritja, A játéknak vége.

A brit John Boorman első tengerentúli rendezése rögvest olyan klasszikust szült, amelyet sajnos még mindig nagyon kevés helyen emlegetnek, pedig legalább annyira jó, mint a sztori alapjául szolgáló Donald E. Westlake-regény, A vadász. A Parker-sorozatot Richard Stark álnéven publikáló Westlake egyrészt megteremtette a ponyvairodalom egyik ikonikus figuráját, másrészt feszes, lényegre törő stílusával sikerült új színt hoznia a krimik világába.

Marvin és Boorman A piszkos tizenkettő londoni forgatásán találkozott, ahol szóba került A vadász forgatókönyv-változata is – mindketten utálták, egyedül a Parkerről Walkerre átkeresztelt főszereplő tetszett nekik, így megbeszélték, közösen megcsinálják a mozit. Mindezt Marvinnak úgy sikerült lezsíroznia a stúdió fejeseivel, hogy barátja gyakorlatilag szabad kezet kapott, az utolsó vágás joga is őt illette. Az akkortájt még igencsak kezdő rendező később azt nyilatkozta, hogy menet közben nem egyszer zavarodott bele a munkába, s ilyenkor Marvin sietett a segítségére: részegnek tettette magát, és amíg emiatt állt a forgatás, Boorman rendezni tudta a sorait.

A játéknak vége 1967. augusztus 30-án startolt az USÁ-ban, és nem számított sikeres alkotásnak, ereje és hatása csak jóval később kezdett el kibontakozni. A mű egyszerre viselte magán a film noir és a francia új hullám jegyeit, töredezett időkezelésével, elképesztően harsány és hipnotikus színvilágával szinte magába szippantja a nézőt, hogy a legvégén úgy köpje ki az Alcatraz egyik elhagyott és mocskos cellájába, mint a felvezetőben hátba lőtt és agonizáló Walkert – nem is egyértelmű, hogy az utána zajló események megtörténnek-e egyáltalán, netán csak egy haldokló vízióit látjuk.

Az operatőri munka (Philip H. Lathrop), a vágás (Henry Berman), a rendezés és a színészek is elsőrangú munkát végeztek. Lee Marvin remekül hozza a célja elérése érdekében nyílegyenesen előretörő, semmitől sem visszariadó mesterbűnözőt (megjegyzés: kőkemény jelenléte ellenére „szellemszerű” voltát jelzi, hogy egyetlen embert sem öl meg), John Vernon is ügyes a Walkert saját boldogulása végett kihasználó kishal, Mal szerepében, Angie Dickinson pedig itt is legalább olyan dögös, mint a Rio Bravóban volt.

A kilencvenháromezer dollárjáért egyszerű, de következetes módszereivel egyre feljebb és feljebb kapaszkodó Walker figurája simán ott kellene, hogy legyen olyan legendás karakterek mellett, mint mondjuk John McClane, Piszkos Harry, Jack Carter, Doc McCoy vagy Vince Majestyk, mégis kevesen hallottak róla. Pedig Lee Marvin igazán kitett magáért, élete egyik legjobb alakítását nyújtva. Ha egy lakatlan szigetre csupán egyetlen neo noirt vihetnénk magunkkal, mindenképpen ezt válasszuk! Mestermű!