H.B. Halicki 1974-es akciófilmje nem mentes a gyenge és erőtlen pillanatoktól, ám... egy negyven perces autós üldözés van benne!! Kell ennél több?

Bizonyára akadnak páran, akik nem is tudják, hogy a Nicolas Cage főszereplésével készült Tolvajtempó bizony egy remake. Az eredeti, 1974-ben bemutatott alkotás gyakorlatilag egy-az-egyben H.B. Halicki keze munkáját dicséri, aki független keretek között, barátok és családtagok segítségével forgatta le első filmjét, amelyben a rendezés mellett produceri, írói munkát is vállalt, maga irányította a kaszkadőrmutatványokat, s nem mellesleg a főszerepet is magára osztotta. Igazi "one man show"-val van tehát dolgunk, ahol a civilben biztosítási ügynökként dolgozó, valójában ügyes autótolvaj, Maindrian Pace (Halicki) mellett a valódi főhősök maguk a négykerekűek, amelyek egy része csúfosan, roncsként végzi, egy része az alapsztorit viszi előre, egy járgányt pedig a mű felén át kergetnek a rendőrök.

Az nagyon is látszik, hogy a készítők mindent a központi, negyven perces üldözésnek rendeltek alá, ennek fényében senki se várjon túl acélos dialógusokat, erős színészi játékot és logikus történetkibontást, a Tolvajtempó olyan, mint egy pornófilm: az aktus a lényeg, a körítés nagyjából senkit sem érdekel, így nincs is túlbonyolítva semmi. De még a hangulat is rájátszik erre, hiszen a nyersanyag hasonló, mint a régi vágású szexfilmek esetében (persze ez nem meglepő), a színészek pedig a kapufabajusszal, a nagy szemüvegekkel, a méretes barkókkal (Spike Jonze akár innen is meríthetett a Beastie Boys zseniális Sabotage-klipjéhez), a tupírozott hajakkal pont úgy néznek ki, mint akik mindjárt nekiállnak levetkőztetni egymást. De még a hanggal is spóroltak, hasznos hangot szinte csak az akciók esetében vettek fel, érezhető az utószinkron, sőt, sok helyen azzal a megoldással éltek, hogy képen kívüli párbeszédeket vágtak rá az éppen zajló jelenetekre, ami egészen ötletes, csak a végére kicsit már unalmas lesz. A lényeg viszont annál inkább parádés: veszett száguldás kisebb pihenőkkel, csikorgó kerekek, roncsolódó fém és szétrobbanó ablaküveg, béna rendőrök, és ami a legjobb, dokumentarista atmoszféra. De tényleg, olyan, mintha az adott kor valamelyik híradóját nézné az ember, láthatjuk az ütközések következményeit is (sérültek, fennakadások), egy rádiós férfi a járókelőket kérdezgeti, mit történt, és maguk a karambolok is elég életszagúak. Utóbbi nem meglepő, sok helyütt az összecsődülő tömeg valódi, nem statisztéria, illetve maradtak bent a filmben olyan pillanatok, ahol tényleges kipörgések és koccanások lettek rögzítve, Halicki is megsérült abban a szekvenciában, amikor villanypóznának szalad a Ford Mustanggal (ezt még megúszta, de huszonöt évvel később, a második rész forgatásakor már nem volt ilyen szerencsés).

Ami igazán vicces a Tolvajtempóval kapcsolatban az az, hogy a bevált recept szinte azóta sem változott: a hasonló műfajban készült mozik szinte egytől-egyig csak az akcióra fektetik a hangsúlyt, nem tökölnek azzal, hogy értelmet is kalapáljanak a forgatókönyvbe, hisz a látvány úgyis jó eséllyel elviszi a hátán az egész tákolmányt. Jó példa erre az egyre sikeresebbé váló Halálos iramban-széria. H. B. Halicki tehát nem érdemtelenül tartható az autós akciófilmek keresztapjának, hisz a sztorik hiába illannak el a fejünkből hatvan másodperc alatt, a járművek balettje még sokáig beszédtéma tud maradni.