Vannak alkalmak, amikor a benzinzabáló négykerekűek csupán életutunk lerövidítését segítik.

Habár a filmtörténet során számtalan alkalommal készültek olyan művek, amelyekben a főhős vagy főhősök különböző gépjárművekkel és azok sofőrjeivel kellett, hogy harcba szálljon/szálljanak (lásd például Párbaj, Maximális túlhajtás, Killdozer!, Black Cadillac), két esetben valamivel különösebb a felállás: A rettegés autója (The Car, 1977), illetve a Christine (1983) címszereplői azért furábbak a többieknél, mert nem kapunk érdemi magyarázatot a vezető nélküli kocsik „megtáltosodására”. (Itt talán érdemes megjegyeznem, közel sem biztos, hogy csak ez a két mozi dolgozik hasonló felállással, mindenesetre most ezekkel foglalkozom.)

A semmiből jön és a semmibe tart A rettegés autója. Elliot Silverstein művének éppen ez a legnagyobb hibája: gyakorlatilag ugyanannyit tudunk a film végén, mint az elején. Felbukkan egy tekintélyt parancsoló, éjfekete autó, megtizedeli kicsit egy utahi kisváros lakosságát és kész. Egy indián öregasszony motyog valamit arról, hogy rossz, ördögi szelek járnak, de hogy ez miért egy négykerekű képében manifesztálódik, nem derül ki, így nem csoda, hogy a szereplők zöme is csak bambán és ijedten néz, nem értve, mi a búbánat is történik tulajdonképpen.

A Christine-nél egy fokkal jobb a helyzet, köszönhetően annak, hogy az alapot a neves horrorszerző, Stephen King vetette papírra, s ebből a szintén neves horrorrendező, John Carpenter készített (négy keréken) mozgóképes feldolgozást – és a főbb történetszálakat tekintve hű is maradt a regényhez. Itt a járműnek már van némi (szintén nem makulátlan) múltja is, és bár magyarázatot így sem kapunk a „gonoszságra”, valamivel mégis valóságosabbnak hatnak az egyre magasabb fokozatba kapcsoló, hullákkal és tűzzel övezett események.

A The Car a gyenge történet és a nem túl acélos színészi játék ellenére is egy egészen szórakoztató és vállalható B-film. Részben amiatt, mert kevés az üresjárat, az autó felbukkanásai feszültek és izgalmasak (egy-egy jelenet még akár Hitchcocknak is jól állt volna), és valószínűleg a Párbaj hatására itt is főleg nappal történnek a csont- és kasztnirepesztő akciók. A buta lezárásért viszont nagy kár.

Ami még számomra különösen érdekessé tette A rettegés autóját, az a felismerés, hogy simán lehetne ebből westernt is forgatni: a helyszín maradna, a seriff (James Brolin) motor helyett lóhátról próbálná megoldani az ügyet, a Sátán pedig az érdekes dudaszót hallató autó helyett mondjuk egy tomboló bölény képében riogatná a városka lakóit. Bár, ha úgy vesszük hasonló mű készült is a vadnyugat Moby Dickjét üldöző Charles Bronsonnal (Fehér bölény).

Christine ennél valamivel kifinomultabb és ravaszabb, bár hasonlóan szadista, mint prérin száguldozó „kollégája”. Nem csak saját magát tudja irányítani, hanem erőteljesen képes befolyásolni aktuális tulajdonosát is: Arnie kezdetben az iskola ügyeletes lúzere, ám onnantól, hogy megpillantja, megvásárolja, majd felújítja a tűzpiros verdát, a gép megújhodásával az ő lelke is átalakul, nyerssé, lenézővé, mániákussá válik (Keith Gordon nem volt rossz választás a szerepre, bár keménykedése enyhén parodisztikussá teszi a karaktert).

Ami talán meglepő, hogy mindkét film szokatlanul vértelen, pedig annak is lett volna „szépsége”, ha nem csak a roncsolódó fémet, hanem időnként a roncsolódó testeket is megmutatják a rendezők. A The Car esetében nagy valószínűséggel a láthatóan szűkös költségvetés miatt is történhetett így, Carpenternél viszont tényleg fura, hogy a befejezéstől eltekintve nem láthatunk egyetlen vérgőzös pillanatot sem. Ennek ellenére szinte biztos, hogy mindkét alkotás ihletforrásul szolgált a Carmageddon című számítógépes játék készítőinek.

A score viszont mindkét esetben rendben van. Carpenter szokás szerint maga írt minimalista szintetizátormuzsikát, megfejelve olyan dalokkal, mint a The Destroyers dögös Bad to the Bone-ja, de a Christine rádiójából felcsendülő, címükben is árulkodó szerzemények (Johnny Ace: Pledging My Love, Robert & Johnny: We Belong Together) is kellemes hallgatnivalók. A rettegés autója komponistája, Leonard Rosenman viszont inkább „klasszikus”, nagyzenekaros eszközökkel kelt feszültséget, amely önmagában hallgatva is kellően torokszorító tud lenni.

Érdemes szót ejteni a két címszereplő „valódi én”-jéről is. Christine egy csodaszép, első generációs, 1958-as Plymouth Fury (a filmben hibásan 1957-esnek mondják), míg a rettegés autója egy szintén hatalmas, ám átalakított, 1971-es Lincoln Continental Mark III-as coupé. Érdekesség, hogy utóbbit az a George Barris építette, aki többek között az 1966-os Batman-film Batmobile-ját, valamint a Knight Rider-sorozat KITT-jét is megálmodta.

És vajon egy képzeletbeli ütközetben melyik járgány nyerne? Küllemre mindenképpen Christine, erőben és fondorlatosságban azonban az ördögi The Car sem maradna le vértől is piros vetélytársától.