Submarine (2010)

Cousteau kapitány természetfilmjeit látva valószínűleg mindenki arra a következtetésre jut, hogy búvárkodni nagyszerű és lélegzetelállító kaland. Az érzelmek tengerében való elmerülés azonban nem minden esetben kellemes: erre mutat rá Richard Ayoade filmje is, a 2010-ben készült Submarine.

submarine-1.jpg

A tizenöt éves Oliver Tate (Craig Roberts) a nyolcvanas évek walesi hétköznapjaiban a ma is jól ismert ifjúkori problémákkal küzd: igyekszik magát elfogadtatni a környezetével, hajszolja a szerelmet (valamint szüzessége elvesztését), s törekszik arra, hogy szülei házassága nem hulljon szét apró darabokra.

A történet veleje ismerős lehet olyan korábbi művekből, mint a nemrégiben elhunyt Sue Townsend Adrian Mole-regénysorozata, vagy akár a Nyomás alatt című film, de a korszak miatt inkább előbbi lehet fontosabb összehasonlítási alap.

A Joe Dunthorne azonos című könyvéből készült Submarine igazi ereje a vizualitásban rejlik. A fakó képek árasztják magukból a retróhangulatot, azzal együtt, hogy Erik Wilson operatőri munkája igen ügyes és látványos, illetve kellően szellemes a vágástechnika. Bizonyára Godard vagy Woody Allen  Annie Hallja is hatott a készítőkre (a rendező egyébként a Kockafejek című tévésorozatból lehet ismerős sokaknak), ami a sorozatos önreflexivitásban is megmutatkozik. Utóbbi főleg az első harmadban hangsúlyos, a narrátorként is „működő” Oliver ugyanis több alkalommal él kiszólásokkal (például örülne, ha a drámai pillanatok úgy érnének véget, mint a sorozatokban, ahol ekkor mindig elsötétül a kép – s ez persze meg is valósul), s párszor nem átall óvatosan a kamerába is belepillantani.

submarine-2.jpg
Számomra a legnagyobb problémát a főszerepet alakító Craig Roberts jelentette, akit egyszerűen képtelen volt megkedveltetni velem ezt a mindenhol falakba ütköző figurát, túlságosan is lélektelenül hozta Olivert – igaz, mindez jó választ ad a pár pillanatra felbukkanó Alain Delon-plakátra (A szamuráj). De az biztos, hogy a film nézése közben folyamatosan azon járt az agyam, hogy ez a srác milyen tökéletes választás lenne Damien Thorn eljátszására valamelyik Ómenben. Bár azt azért érdemes megemlíteni, hogy a tengerparton játszódó újévi jelenetben igen hatásosan hozza a magára maradt és totális kilátástalanságba süllyedő fiút.

A többi színészre viszont nem lehet panasz, mind a házasságba totál beleunt szülők (főleg az apa, a Maxból ismerős Noah Taylor), mind pedig az Oliver szerelmét, a szeszélyesen veszélyes Jordanát alakító Yasmin Paige remekelnek, s teszik (a jól megírt dialógusok segítségével) teljesen életszagúvá az olyan szituációkat, mint a férfi vetélytárs felbukkanásakor érzett esélytelen belenyugvás érzése, vagy a női lélek kiszámíthatatlansága és az érdeklődést fenntartó rejtélyessége.

A lezárás persze teljesen kiszámítható, ennek ellenére szerethető moziról beszélhetünk, aminek két oldala van, mint annak a kazettának, amit Oliver apja állít össze a fiú Jordanával alakuló kapcsolata hallatán: az egyik fele örömteli dalokkal van tele, a másik oldal viszont reménytelenül szomorú.

A cikk eredetileg a mozinet.hu-n jelent meg 2011-ben.