Ha a most tárgyalandó film alkotógárdájának legismertebb neveit meghalljuk, valószínűleg nem épp ez a közös munkájuk jut eszünkbe legelőször. Az adaptált regényt jegyző Stephen Kinget mondjuk A ragyogással, a főszerepet játszó Kathy Batest a Tortúrával, a forgatókönyvet író Tony Gilroyt a Bourne-sorozattal, a rendezőt, Taylor Hackfordot leginkább Az ördög ügyvédjével azonosíthatjuk, holott 1995-ös együttműködésükre mindannyian büszkék lehetnek.

A legnívósabb King-moziadaptációknak csak az egyik csoportját alkotják az olyan szöveghű filmek, mint az Állj mellém!, A remény rabjai vagy a Halálsoron. A másik oldalon ott állnak a szerzői rendezők által átformált művek, mint a Carrie vagy A ragyogás. A Dolores Claiborne ez utóbbiakhoz áll közelebb, még ha Hackford nem is olyan markáns kézjegyű alkotó, mint De Palma vagy Kubrick.

A két gyilkossággal is gyanúsított Dolores történetének elmeséléséhez kézenfekvő megoldásként kínálkozott volna a flashback-formátum, hiszen a regény cselekménye a címszereplő rendőrségen elmondott vallomásából bontakozik ki. Tony Gilroy viszont nehezebb utat választott: az események nagyrészt a jelenben zajlanak, de Dolores tudatába beszivárognak az évtizedekkel korábbi történések. Az idősíkok közötti váltások képsorai váratlanok és ötletesek, pl. amikor a szereplők fiatalabb énje lép be az ajtón, vagy a lánynak kitöltött italt a rég halott férj veszi el az asztalról. Azért a vallomástétel sem hiányzik a filmből, de ezt a főhősnő nem a rendőröknek, hanem csak a lányának, Selenának (Jennifer Jason Leigh) szánja. A két haláleset (az egyikben egy lépcsősor és egy sodrófa, a másikban egy használaton kívüli kút játszik fontos szerepet) részletes elmesélésének így elsődlegesen nem a büntetőjogi felelősség tisztázása lesz a célja, hanem a mardosó lelkiismeret csillapítása, valamint az anya és a lánya között rég megromlott kapcsolat új alapokra helyezése. Gilroy és Hackford további módosítása, hogy a műcímet meghazudtoló módon Selenát Doloresszel egyenrangú szereplővé teszik, hiszen a lányt nemcsak gyerekkori alakjában jelenítik meg, hanem felnőttként is. A film elején a sikeres, újságíróként dolgozó fiatal nő épp azért tér vissza szülővárosába, hogy anyját megpróbálja megmenteni a börtöntől. A nyugdíjas korú asszonyt azzal vádolják, hogy megölte a még nála is idősebb munkaadóját, a szinte mozgásképtelen Vera Donovant (Judy Parfitt). A regénnyel ellentétben a film tétje a Selena és Dolores közötti kibeszéletlen konfliktus feloldása lesz, ez indokolja néhány mellékszereplő (pl. Dolores két fia, Vera gyermekei) kihagyását. Az anya-lánya kapcsolat középpontba állítása eredményezi azt is, hogy a film érzelmesebb lesz a regénynél.

Hackfordnál a komor hangulatot a borongós alaptónusú képek és a sziklás tengerparti táj látványa teremti meg. A múltbeli képsorok valamivel élénkebb színűek, s ezt a kétfajta árnyalatot a teljes napfogyatkozáskor játszódó jelenet ötvözi. A film mellőzi a regény realitáson túli elemeit, pl. a Verából rettegést kiváltó drótokat, vagy „a harmadik szem” megjelenését. Hackford használja ugyan a thrillerek kellékeit, pl. a sokk-effektust a házaspár „ütésváltásakor”, vagy a nappali sötétség jelenetében a suspense-t, műve mégis inkább olyan anya-melodrámának tekinthető, melyben az idősebb asszony önfeláldozó cselekedetei a lánya számára csak később nyernek értelmet.

A King-mű egyik legeredetibb vonása, hogy Dolores hangján és nézőpontján kívül mást nem hagy érvényesülni, így az olvasó kénytelen igaznak elfogadni az özvegy óriási monológját. A filmváltozat feladja ezt a következetes női szemszöget, de cserébe két másik karakternek is teret enged, és a regénytől eltérő módon árnyalja jellemüket. Egyrészt az őket játszó színésznők alakítása tudja megmutatni Vera és Selena lelkének mélyebb rétegeit, másrészt az ágyhoz szögező betegség, illetve a kislányként átélt trauma miatt lehet együtt érezni velük. Dolores azzal kerül egyre közelebb hozzánk, hogy feltárulnak sötét emlékei; Kathy Bates a derűs feleség és a megkeseredett özvegyasszony életre keltésében is remekel.

Ha az erőszakos férjre, az arrogáns nyomozóra, a mulya rendőrre, vagy az inkorrekt banktisztviselőre gondolunk, azt láthatjuk, hogy a filmben a férfiak csak látszólag töltenek be irányító szerepet, hiszen a lényeges döntéseket a nők hozzák meg. Ha nekik viszont folyton erősnek kell látszaniuk, és közben nem számíthatnak megértő társra, akkor King szerint a házsártos vénasszonnyá válás elkerülhetetlen („Egy nőnek néha szipirtyónak kell lennie, ha életben akar maradni…”). A filmben erre mindhárom nő predesztinálva van. Vera kiállhatatlan zsarnok és kísértő ördög, Dolores a környékbeliek és a lánya szemében is gyilkos, Selena pedig alkoholista és gyógyszerfüggő idegroncs. Életük vészterhes pillanataiban azonban mindegyikük képes önállóan cselekedni: Vera elébe megy a férje, majd önmaga halálának is, Dolores a lánya védelmében követi el bűnét, Selena pedig (miután szembenézett apjához fűződő elfojtott emlékeivel) kiáll az anyja mellett. A fiatal nő eltemetett tudásának felszínre kerülése utólag hitelesíti Dolores szavait, ezzel tehát a regénytől eltérően egy olyan külső szemszög is megteremtődik, amely visszaigazolja a címszereplő állításait. Dolores cselekedeteinek jogossága érhető, de miattuk veszíti el ártatlanságát. Viszont sem a regény, sem a film nem ítélkezik felette, talán mert King és Hackford fülében is ott cseng Nietzsche mondása, miszerint „ami szeretetből lesz megtéve, mindig jón és rosszon túl történik.”