A legendás színész-rendező, Orson Welles május 6-án lenne száz éves.

Az Ambersonok ragyogása, a Macbeth, Az óra körbejár és mindenekelőtt az Aranypolgár rendezője úgy tudott maradandót alkotni, hogy igazából egy kivételtől eltekintve sosem hagyták őt igazán kibontakozni. Orson Welles 1915. május 6-án született az Egyesült Államokban, s már egészen fiatalon nagy tehetségről tett tanúbizonyságot, hiszen húszas éveiben saját színházat alapított, s heti rendszerességgel szerkesztett rádióműsort is. Utóbbihoz köthető az a ma már hihetetlennek hangzó eset, mikor H. G. Wells Világok harca című regényének dramatizált rádiójátékáról a hallgatók azt hitték, valóban földönkívüliek támadták meg a Földet, s országszerte pánik tört ki.

Welles a negyvenes években aztán a mozgóképek felé fordult. 1941-ben készítette el máig a világ egyik legjobb filmjének tartott Aranypolgárt, amely szakmai berkekben az akkoriban még csak huszonhat(!) éves alkotót hivatkozási ponttá tette, ugyanakkor megfosztotta annak lehetőségétől, hogy pályája további részében maximálisan ki tudja bontani a benne rejlő ötleteket. Az Aranypolgár ugyanis bemutatásakor megbukott, mivel a moziba látogatók számára szokatlan volt mind a többrétű történet, mind pedig az újszerű megvalósítás (főleg az akkori sztenderekhez képest valóban innovatív operatőri munka miatt). Emellett az sem tett jót a műnek, hogy William Randolph Hearst sajtómágnás úgy gondolta, a történet róla szól, s túlzottan sötét színben tünteti fel, emiatt igyekezett ellehetetleníteni még a bemutatását is.

Welles ügyességét jelzi, hogy első filmje esetében nem csak azt harcolta ki, hogy producer, főszereplő, forgatókönyvíró legyen, de a végső vágás joga is őt illette – ennek köszönhető, hogy tényleg azt láthatjuk, amit ő megálmodott. Ezt követően viszont feketelistára tették a fiatal direktort, s ahhoz, hogy újabb vízióit megvalósíthassa, a pénzszerzés érdekében gyakorlatilag mindent elvállalt. „A csúcson kezdtem és ledolgoztam magam” – fogalmazott. De még így is olyan műveket sikerült tető alá hoznia, mint A sanghaji asszony című bizarr krimi, az Othello, a velencei mór tragédiája (Welles szeretett konkrét shakespeare-i vagy arra hajazó sorstragédiákat megfilmesíteni, az elbukó főhős szerepét önmagára osztva), vagy a film noir műfaj utolsó klasszikus darabjának tartott A gonosz érintése. Nagyívű terve, a Don Quijote viszont végül kútba esett.
A magas és jóképű alkotó (egy rövid ideig a kor dívája, Rita Hayworth is a felesége volt) imádta elmaszkírozni magát: szinte minden filmjében más vonásokat öltött, bár markáns tekintete megmaradt, kedvencével, a műorral vagy a különféle arcszőrzetekkel mindig tudott meglepetéseket okozni. Úgy vélte, a fekete-fehér filmezés a színész barátja, mivel így sokkal inkább az érzelmekre és az arckifejezésekre fókuszálhat a néző, nem pedig az öltözékre, hajra vagy a szemekre. Idővel „daliássága” erősen megkopott, s csúnyán elhízott: „A doktor azt mondta, hagyjak fel a négyszemélyes vacsorákkal. Hacsak nincs velem még három másik ember” – nyilatkozta egyszer.

Pályája vége felé igen sokszor szerepelt narrátorként, szinkronhangként (még a Transformers rajzfilmváltozatában is) – öblös orgánuma ezer közül is felismerhetővé tette, épp emiatt nem akart a Csillagok háborújában Darth Vader hangja lenni.

Az Aranypolgár rendezője végül hetven évet élt, 1985-ben halt meg. Filmjei azonban továbbra is hirdetik, hogy a kamera előtt és mögött is micsoda géniusz volt.

A cikk eredetileg a Hajdú-bihari Napló 2015. május 6-i számában jelent meg Shakespeare-i hős a kamera mögött címmel.