Három férfi érdekszövetségei és -ellentétei a vadnyugaton – Sergio Leone ezt a felállást Dollár-trilógiája utolsó két filmjében (Pár dollárral többért, 1965; A Jó, a Rossz és a Csúf, 1966) már alkalmazta. A most újra a mozikban látható Volt egyszer egy vadnyugat igazi újdonságát a férfitrió mellett felbukkanó, önálló női karakter adja.

A Leone által közismertté tett spagettiwestern egyik alapmotívuma – mint arra a trilógia elnevezése is utal – hogy főhősei elsődleges motivációját a pénz jelenti. A Volt egyszer egy vadnyugatban is megmarad ez a mozgatórugó, csak a tétek emelkednek meg. A dúsgazdag Morton (Gabriele Ferzetti) álma, hogy a keleti parttól a nyugatiig érjen az általa épített vasútvonal. Célja érdekében az útjában álló földtulajdonosok megfélemlítésétől sem riad vissza, de az effajta piszkos munkákra felbérelt, és egyre nyíltabban a főnöke helyére pályázó Frank (Henry Fonda) a gyilkosságot sem tekinti nagy árnak a területszerzés érdekében. A bérgyilkos a McBain család kiirtásával a szökött helyi banditára, Cheyenne-re (Jason Robards) tereli a gyanút, amit persze a bűnöző szinte becsületsértésnek tekint. Az épp leendő családjához, Sweetwaterbe érkező és azonnal megözvegyülő Jill McBain (Claudia Cardinale) leginkább a hallgatag Harmonika (Charles Bronson) segítségére számíthat a továbbra is fenyegetést jelentő Frank ellenében.

Mortont a dicsőségvágy, Franket a hatalom, Cheyenne-t a hírnév és a pénz mozgatja, míg Harmonikát (ahogy a film végén Frankkel együtt a néző is megérti), a bosszúvágy. Jill céljai ezeknél jóval hétköznapibbak, ő elsősorban férjet, családot, biztonságot keresve hagyta ott előző lakhelyét, a New Orleans-i bordélyházat. A nőnek a történet során többféle szerepet is fel kell vennie, a szajhából nagy reményekkel teli feleség és háromgyerekes anya, majd hirtelen özvegyasszony lesz. A kisváros elvárásaival szemben az önálló élet mellett dönt, de a zsarolásnak engedve mégis elárverezné földjét, ha Cheyenne és Harmonika ravasz csele meg nem mentené a birtokát. A film végén Jill jelképezi az épülő város jövőjét, család nélkül is anya lesz, Sweetwater és annak építői jelentik a gyermekeit.

Az összetett női karakterrel szemben a három férfialak kevésbé árnyalt, mégis izgalmas figura. A Leone-filmekre jellemző macsó magatartás (súlyos pillantások, a minimálisra szorítkozó közlések, erőszakosság) náluk is alapvető tulajdonság, de mindhárom férfi jellemében rejtőzik valami gyerekesnek tűnő vonás. A felnőni nem tudás jelének vehetjük Frank alakoskodását (álöltözet, lesből támadás), azt, hogy Cheyenne többször is a saját édesanyja tulajdonságaira ismer rá Jillben, Harmonika pedig kamaszkori traumájának foglya (ennek jelképe a felejtést lehetetlenné tevő hangszere). A film által ábrázolt vadnyugat – ahogyan azt a mű címe előre jelzi – valójában mesevilág, de ezen kívül a férfiak bandázással, virtuskodással, lövöldözéssel teli játszótere is. A civilizációt, a modernizálódást jelképező vasút építése ezt a „grundot” zsugorítja egyre kisebbre (sőt Cheyenne-t jelképesen a vonat – „Mr. Sihuhu” – öli meg), ezért a magukat „ősi fajnak” tekintő férfiak számára a választás csak a még nyugatabbra való továbbállás vagy a halál között lehetséges. Jill hiába próbálja marasztalni Cheyenne-t és Harmonikát is, ahogyan a bandita megfogalmazza: „Nem én vagyok az igazi. És ő sem az”.

A film alaptörténetén a rendező fiatalabb pályatársaival, Dario Argentóval és Bernardo Bertoluccival dolgozott együtt, s például az utóbbi ötlete volt, hogy a négy főszereplő egyike nő legyen. Szerencsére Leone meggyőzhető volt, s ez a döntés a filmet az akcióktól a drámaiság irányába mozdította el. Ennek is köszönhető, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat egyszerre lett a western felmagasztalása és hattyúdala: a záró képsorban a vasutat építő munkások között vizet osztó Jillről a kamera a messzeség felé ügető Harmonikára vált. Az ugyanannyira felemelő mint melankolikus képsor pontosan kifejezi a klasszikus vadnyugati filmek tanulságát: az új élet alapját, a rendet a hős férfi teremti meg, de abban már nem ő lel igazi otthonra, hanem a minden helyzethez alkalmazkodni tudó nő.