Elágazó ösvények (Christopher Nolan: Követés, Memento)

Dolgozzon bármilyen műfajban, saját ötletből, irodalmi alapanyagból vagy képregényből, Christopher Nolan filmjeinek több hasonló jellegzetessége, visszatérő motívuma figyelhető meg. Az egyik ilyen a főhős és az antagonista közötti ambivalens viszony (Követés, 1998; Álmatlanság, 2002; A tökéletes trükk, 2006; A sötét lovag, 2008), a másik pedig az, ahogyan a rendező eljátszik a történet és a cselekmény, más szóval a fabula és a szüzsé viszonyával.

maxresdefault.jpg

A néző szeme előtt, a vásznon lezajló eseménysor, azaz a cselekmény, miközben létrehoz egy önálló világot, azalatt fokozatosan tisztázza a történések időrendjét, helyszíneit, és a benne szereplő figurák közti viszonyrendszert. A történetet ezzel szemben a néző alkotja meg a cselekmény alapján, tehát a fabula nem jelenik meg a vásznon, csak a film befogadása során konstruálódik meg a fejünkben. (vö. Kovács András Bálint: A film szerint a világ. Bp., Palatinus, 2002. főleg 18-32.) Több, egymástól eltérő cselekményű film mesélheti el ugyanazt a történetet, gondoljunk például irodalmi művek különböző feldolgozásaira, illetve a remake-ekre. Másképpen fogalmazva, egy történet elmondására számos lehetőség létezik, hiszen mondjuk a Frankenstein-adaptációkban különböző lehet a dramaturgia, a szereplők jellemvonásai közül nem ugyanazok lesznek hangsúlyosak, és eltér egymástól a művek tempója és hangulata is.


Filmnézéskor a történetre vonatkozó feltevéseket fogalmazunk meg magunkban, majd ezeket a cselekmény fordulatai alapján megerősítjük, módosítjuk vagy elvetjük. Egyes filmtípusok vagy műfajok fokozottabb befogadói tevékenységre számítanak a történet megalkotásában, pl. a krimik és thrillerek jellegzetesen ilyen "szövegek", míg mondjuk egy akciófilm vagy egy romantikus komédia végkifejlete kevesebb meglepetéssel szolgálhat. A nyomozás folyamatát tematizáló filmekben – amelyek nem feltétlenül krimik – egy eseménysor történetté alakítása nemcsak a nézők, hanem a szereplők számára is feladatként jelentkezik, ezért a befogadó könnyen azonosulhat a nyomozást végző személlyel, hiszen maga is jelek alapján próbálja megalkotni, mi történt valójában.

kovetes01.jpg
Christopher Nolan alkotásaiban, bár nem minden esetben kötődik nyomozáshoz, nagyon fontos tétje van, hogyan alakítható történetté egy-egy eseménysor. Szereplői számára egzisztenciális kérdés annak felismerése, megállapítása, miféle történet részesei is ők, és abban milyen pozíciót töltenek be. Ebben a tekintetben a rendező első két filmje tartozik össze a legszorosabban, az elemzési szempontból adódóan e két mű fontosabb fordulatait is kénytelen vagyok elárulni.


A vetés hőse, a fiatal író (Jeremy Theobald), véletlenszerűen kezd el embereket követni az utcán, hogy inspirációt nyerjen készülő könyvéhez. Az általa megfigyeltek életéről, személyiségéről a külső jegyek és a kijelölt célok alapján felmerülő kérdéseket megpróbálja történetekké rendezni. Az egyik megfigyelt férfi, Cobb (Alex Haw) azonban könnyedén lépre csalja, bámulatos pontossággal érez rá a fiú magányára és művészi ambícióira, vagyis biztosabban olvas a jelekből, mint az írópalánta. A sarokba szorított fiatalember belemegy a férfi által felkínált játékba, több akciójára is elkíséri a betörőként dolgozó Cobbot. Egy nő (Lucy Russell) lakását is kifosztják, az író pedig kíváncsi lesz a tulajdonosra, ezért kinyomozza, ki az illető hölgy, követni kezdi, összeismerkedik vele, majd beleszeret. Közben saját külsejét is megváltoztatja, egyre jobban kezd hasonlítani Cobbra. Későn ébred rá, hogy a nő összejátszott a betörővel, pont egy balekra volt szükségük, akit végül egy gyilkossági ügy gyanúsítottjává is sikerül megtenniük. A főhős csak a befejezésben ébred rá, hogy teljesen félrevezették, azt hitte, érti, mi zajlik körülötte, mi motiválja Cobbot és a nőt. Csak a rendőri kihallgatás során jön rá, hogy egy olyan történet főszereplőjévé vált, amelyet az általa megélt részletek alapján teljesen eltérő módon állított össze, mint Cobb, illetve a rendőrség. Érzelmileg egyre jobban bevonódott az eseményekbe, hiszen bízott a betörőben és vonzódott a nőhöz, azt hitte, ez a történet immár a sajátja is, miközben ő maga csak eszköz volt a valódi „szerző”, Cobb kezében. A nagy elbeszélés fölött elveszített kontroll sodorja veszélybe az írót, aki így a saját pályáján, a történetmesélésben kap életre szóló leckét (és egyúttal írói témát) egy bűnözőtől. A rendőrség szerint kétség sem férhet az író bűnösségéhez, aki hiába ad minden tettére magyarázatot, mert az kevésbé tűnik meggyőzőnek, mint amit a jelek mutatnak.

memento-film.jpg
A Memento bonyolultabb cselekménye és elbeszélésmódja több történet megalkotására is lehetőséget nyújt. A memóriazavarban szenvedő Leonard (Guy Pearce), miközben felesége gyilkosát keresi, két, látszólag segítőkész figura hálójába is bekerül, akik saját céljaik eléréséhez használják fel a férfi fogyatékosságát. Az új emlékek bevésésére képtelen, kiszolgáltatottságát jegyzetelt polaroid fotókkal és a testére tetovált, bizonyosnak vélt információkkal enyhíteni próbáló férfi története fordított narrációjának hála (az időben legkésőbbi eseménnyel kezdődik a film, hogy aztán minden új jelenet az előzőleg látott szcéna előzményét mutassa meg) tekinthető bosszúfilmnek, egy sorozatgyilkos portréjának, az információbőségtől és -hiánytól egyaránt szenvedő, eligazodásra képtelen posztmodern emberről szóló tanulmánynak is. A nézőre vár a feladat, hogy eldöntse, Leonard történetét fogadja-e el igaznak, amit a főhős igyekszik egy hasonló betegségben szenvedő férfi, Sammy Jankis esetével alátámasztani; esetleg a kedélyes Teddynek (Joe Pantoliano) higgyen, aki szerint Leonard már többször is bosszút állt felesége gyilkosán, de ezt minden alkalommal elfelejtette; vagy a segítőkésznek mutatkozó Natalie (Carrie-Ann Moss) magánbosszúját végrehajtó bábnak tekintse-e a tízpercenként törlődő memóriájú férfit. A közönség bizonytalanságát Nolan a hátramenetben haladó narrációval a végsőkig fokozza, a néző egy jelenet kezdetén ugyanúgy keresi az eligazodást segítő támpontokat, mint a főszereplő. A film fontos tétje, hogy ki uralja a történetet, melyik szereplő képes megalkotni egy meggyőző, másoknak is elfogadható konstrukciót az eseményekből, végső soron tehát az a kérdés, kinek van igaza. A Memento erénye, hogy a lehetséges válaszok között nem teremt hierarchiát, egyik megoldást sem tünteti fel érvényesebbnek a többinél, termékeny sokértelműsége nem kecsegtet az objektív igazság megtalálásával, sőt épp annak létezését vonja kétségbe.

following-1.jpg
Nolan főszereplői részben maguk is csak nézői az eseményeknek, ezért a történet megkonstruálása számukra is feladat. Mivel a néző tudása nagyjából a központi figurákéval egyezik meg, így velük a legkönnyebb azonosulnia. A rendező későbbi munkáiban, például az Álmatlanságban vagy az Eredetben (2010) a befogadó jobban be van avatva a főhősök terveibe, ezért kevesebb meglepetés éri. A tökéletes trükk a harmadik olyan Nolan-mű, amely a cselekmény összetettségével nehezíti meg a történet megalkotását (és nem mondjuk álomszintek vagy dimenziók közötti határátlépésekkel, mint az Eredet vagy a Csillagok között, 2014). Az életre-halálra vetélkedő bűvészek viszont – ahogy azt mesterségük megköveteli – nemcsak egymást, hanem a nézőt is többször félrevezetik.


A Követés és a Memento illeszkedik abba a 90-es években felfutó filmes trendbe, amely a klasszikus hollywoodi elbeszélésmód lebontásával követelt fokozott befogadói aktivitást, s ért el kritikai-és közönségsikert. Az M. Night Shyamalan (Hatodik érzék, 1999; A sebezhetetlen, 2000) és David Fincher (Játsz/ma, 1997; Harcosok klubja, 1999) nevével fémjelezhető vonulat csavaros szüzsékkel mutatott rá a fabula létrehozásának cseppet sem magától értetődő voltára, vagyis arra, hogy ha ugyanazt nézzük is, nem biztos, hogy ugyanazt látjuk. A cselekmény számunkra csak akkor állhat össze történetté, ha követjük az eseményeket és értelmezni tudjuk a fontos dolgokra emlékeztető (vagy épp félrevezető) jeleket. Nolan első két filmje már a címével is e tevékenységek kulcsszerepére mutat rá.