Dolgozzon bármilyen műfajban, saját ötletből, irodalmi alapanyagból vagy képregényből, Christopher Nolan filmjeinek több hasonló jellegzetessége, visszatérő motívuma figyelhető meg. Az egyik ilyen a főhős és az antagonista közötti ambivalens viszony (Követés, 1998; Álmatlanság, 2002; A tökéletes trükk, 2006; A sötét lovag, 2008), a másik pedig az, ahogyan a rendező eljátszik a történet és a cselekmény, más szóval a fabula és a szüzsé viszonyával.

A néző szeme előtt, a vásznon lezajló eseménysor, azaz a cselekmény, miközben létrehoz egy önálló világot, azalatt fokozatosan tisztázza a történések időrendjét, helyszíneit, és a benne szereplő figurák közti viszonyrendszert. A történetet ezzel szemben a néző alkotja meg a cselekmény alapján, tehát a fabula nem jelenik meg a vásznon, csak a film befogadása során konstruálódik meg a fejünkben. (vö. Kovács András Bálint: A film szerint a világ. Bp., Palatinus, 2002. főleg 18-32.) Több, egymástól eltérő cselekményű film mesélheti el ugyanazt a történetet, gondoljunk például irodalmi művek különböző feldolgozásaira, illetve a remake-ekre. Másképpen fogalmazva, egy történet elmondására számos lehetőség létezik, hiszen mondjuk a Frankenstein-adaptációkban különböző lehet a dramaturgia, a szereplők jellemvonásai közül nem ugyanazok lesznek hangsúlyosak, és eltér egymástól a művek tempója és hangulata is.

Filmnézéskor a történetre vonatkozó feltevéseket fogalmazunk meg magunkban, majd ezeket a cselekmény fordulatai alapján megerősítjük, módosítjuk vagy elvetjük. Egyes filmtípusok vagy műfajok fokozottabb befogadói tevékenységre számítanak a történet megalkotásában, pl. a krimik és thrillerek jellegzetesen ilyen "szövegek", míg mondjuk egy akciófilm vagy egy romantikus komédia végkifejlete kevesebb meglepetéssel szolgálhat. A nyomozás folyamatát tematizáló filmekben – amelyek nem feltétlenül krimik – egy eseménysor történetté alakítása nemcsak a nézők, hanem a szereplők számára is feladatként jelentkezik, ezért a befogadó könnyen azonosulhat a nyomozást végző személlyel, hiszen maga is jelek alapján próbálja megalkotni, mi történt valójában.

Christopher Nolan alkotásaiban, bár nem minden esetben kötődik nyomozáshoz, nagyon fontos tétje van, hogyan alakítható történetté egy-egy eseménysor. Szereplői számára egzisztenciális kérdés annak felismerése, megállapítása, miféle történet részesei is ők, és abban milyen pozíciót töltenek be. Ebben a tekintetben a rendező első két filmje tartozik össze a legszorosabban, az elemzési szempontból adódóan e két mű fontosabb fordulatait is kénytelen vagyok elárulni.

A Követés hőse, a fiatal író (Jeremy Theobald), véletlenszerűen kezd el embereket követni az utcán, hogy inspirációt nyerjen készülő könyvéhez. Az általa megfigyeltek életéről, személyiségéről a külső jegyek és a kijelölt célok alapján felmerülő kérdéseket megpróbálja történetekké rendezni. Az egyik megfigyelt férfi, Cobb (Alex Haw) azonban könnyedén lépre csalja, bámulatos pontossággal érez rá a fiú magányára és művészi ambícióira, vagyis biztosabban olvas a jelekből, mint az írópalánta. A sarokba szorított fiatalember belemegy a férfi által felkínált játékba, több akciójára is elkíséri a betörőként dolgozó Cobbot. Egy nő (Lucy Russell) lakását is kifosztják, az író pedig kíváncsi lesz a tulajdonosra, ezért kinyomozza, ki az illető hölgy, követni kezdi, összeismerkedik vele, majd beleszeret. Közben saját külsejét is megváltoztatja, egyre jobban kezd hasonlítani Cobbra. Későn ébred rá, hogy a nő összejátszott a betörővel, pont egy balekra volt szükségük, akit végül egy gyilkossági ügy gyanúsítottjává is sikerül megtenniük. A főhős csak a befejezésben ébred rá, hogy teljesen félrevezették, azt hitte, érti, mi zajlik körülötte, mi motiválja Cobbot és a nőt. Csak a rendőri kihallgatás során jön rá, hogy egy olyan történet főszereplőjévé vált, amelyet az általa megélt részletek alapján teljesen eltérő módon állított össze, mint Cobb, illetve a rendőrség. Érzelmileg egyre jobban bevonódott az eseményekbe, hiszen bízott a betörőben és vonzódott a nőhöz, azt hitte, ez a történet immár a sajátja is, miközben ő maga csak eszköz volt a valódi „szerző”, Cobb kezében. A nagy elbeszélés fölött elveszített kontroll sodorja veszélybe az írót, aki így a saját pályáján, a történetmesélésben kap életre szóló leckét (és egyúttal írói témát) egy bűnözőtől. A rendőrség szerint kétség sem férhet az író bűnösségéhez, aki hiába ad minden tettére magyarázatot, mert az kevésbé tűnik meggyőzőnek, mint amit a jelek mutatnak.

A Memento bonyolultabb cselekménye és elbeszélésmódja több történet megalkotására is lehetőséget nyújt. A memóriazavarban szenvedő Leonard (Guy Pearce), miközben felesége gyilkosát keresi, két, látszólag segítőkész figura hálójába is bekerül, akik saját céljaik eléréséhez használják fel a férfi fogyatékosságát. Az új emlékek bevésésére képtelen, kiszolgáltatottságát jegyzetelt polaroid fotókkal és a testére tetovált, bizonyosnak vélt információkkal enyhíteni próbáló férfi története fordított narrációjának hála (az időben legkésőbbi eseménnyel kezdődik a film, hogy aztán minden új jelenet az előzőleg látott szcéna előzményét mutassa meg) tekinthető bosszúfilmnek, egy sorozatgyilkos portréjának, az információbőségtől és -hiánytól egyaránt szenvedő, eligazodásra képtelen posztmodern emberről szóló tanulmánynak is. A nézőre vár a feladat, hogy eldöntse, Leonard történetét fogadja-e el igaznak, amit a főhős igyekszik egy hasonló betegségben szenvedő férfi, Sammy Jankis esetével alátámasztani; esetleg a kedélyes Teddynek (Joe Pantoliano) higgyen, aki szerint Leonard már többször is bosszút állt felesége gyilkosán, de ezt minden alkalommal elfelejtette; vagy a segítőkésznek mutatkozó Natalie (Carrie-Ann Moss) magánbosszúját végrehajtó bábnak tekintse-e a tízpercenként törlődő memóriájú férfit. A közönség bizonytalanságát Nolan a hátramenetben haladó narrációval a végsőkig fokozza, a néző egy jelenet kezdetén ugyanúgy keresi az eligazodást segítő támpontokat, mint a főszereplő. A film fontos tétje, hogy ki uralja a történetet, melyik szereplő képes megalkotni egy meggyőző, másoknak is elfogadható konstrukciót az eseményekből, végső soron tehát az a kérdés, kinek van igaza. A Memento erénye, hogy a lehetséges válaszok között nem teremt hierarchiát, egyik megoldást sem tünteti fel érvényesebbnek a többinél, termékeny sokértelműsége nem kecsegtet az objektív igazság megtalálásával, sőt épp annak létezését vonja kétségbe.

Nolan főszereplői részben maguk is csak nézői az eseményeknek, ezért a történet megkonstruálása számukra is feladat. Mivel a néző tudása nagyjából a központi figurákéval egyezik meg, így velük a legkönnyebb azonosulnia. A rendező későbbi munkáiban, például az Álmatlanságban vagy az Eredetben (2010) a befogadó jobban be van avatva a főhősök terveibe, ezért kevesebb meglepetés éri. A tökéletes trükk a harmadik olyan Nolan-mű, amely a cselekmény összetettségével nehezíti meg a történet megalkotását (és nem mondjuk álomszintek vagy dimenziók közötti határátlépésekkel, mint az Eredet vagy a Csillagok között, 2014). Az életre-halálra vetélkedő bűvészek viszont – ahogy azt mesterségük megköveteli – nemcsak egymást, hanem a nézőt is többször félrevezetik.

A Követés és a Memento illeszkedik abba a 90-es években felfutó filmes trendbe, amely a klasszikus hollywoodi elbeszélésmód lebontásával követelt fokozott befogadói aktivitást, s ért el kritikai-és közönségsikert. Az M. Night Shyamalan (Hatodik érzék, 1999; A sebezhetetlen, 2000) és David Fincher (Játsz/ma, 1997; Harcosok klubja, 1999) nevével fémjelezhető vonulat csavaros szüzsékkel mutatott rá a fabula létrehozásának cseppet sem magától értetődő voltára, vagyis arra, hogy ha ugyanazt nézzük is, nem biztos, hogy ugyanazt látjuk. A cselekmény számunkra csak akkor állhat össze történetté, ha követjük az eseményeket és értelmezni tudjuk a fontos dolgokra emlékeztető (vagy épp félrevezető) jeleket. Nolan első két filmje már a címével is e tevékenységek kulcsszerepére mutat rá.