Az épp ma százesztendős, legendás színészt, Kirk Douglast egy kevésbé ismert alkotásának elemzésével köszöntjük.

Három alaphelyzet melodrámára: az iszákos férje és kamaszkorú lánya mellett élő asszony életét felkavarja régi udvarlójának felbukkanása; két megözvegyült, de még fiatal ember a közös utazás során lassan összecsiszolódik; egy idősödő kalandor és volt szerelmének lánya gyengéd érzelmeket kezd táplálni egymás iránt. Az utolsó napnyugta című film ezt a három párkapcsolati bonyodalmat egyetlen történetben, öt szereplővel jeleníti meg. Ha a nézőt az effajta szenvedélyáradat első hallásra visszariasztaná, akkor nem árt tudnia, hogy Robert Aldrich műve alapvetően westernfilm. E két műfaj házasítása nem reménytelen, hiszen a vadnyugati történetek többségében egyébként is megfigyelhető a klasszikus hollywoodi elbeszélésmódot jellemző kettős motiváció, vagyis a szakmai kihívás mellé társuló érzelmi, magánéleti szál. Az utolsó napnyugta egyedi vonása az, hogy ugyanannyi időt szán a párkapcsolatok kibontakoztatására, mint a fő eseményt jelentő marhaterelés során felbukkanó akadályokra.

A film elején a kétes hírnevű, gyilkossággal vádolt O’Malley (Kirk Douglas) szállást kér egy mexikói farmon, ahol egy háromfős amerikai család lakik: a feleség, Belle (Dorothy Malone), az iszákos, polgárháborús veterán férj, John Breckenridge (Joseph Cotten), és tizenhat éves lányuk, Missy (Carol Lynley). Belle egykor O’Malley szerelme volt, és láthatóan nem örül a férfi felbukkanásának. A férj épp arra készül, hogy ezerfős marhacsordáját eladja Texasban, így felfogadja útitársnak az idegen cowboyt, annak ellenére, hogy az cserébe nem kevesebbet kér, mint a jószágok ötödét és magát Belle-t. Pár nap múlva azonban megérkezik a farmra az O’Malley-t kitartóan üldöző Stribling seriff (Rock Hudson), aki emberölés miatt akarja börtönbe juttatni a banditát. Mivel már nem amerikai területen vannak, a felelősségre vonáshoz vissza kell vinnie O’Malley-t az Egyesült Államokba. Ezzel a gyilkos is tisztában van, ezért rábeszéli a seriffet, hogy álljon be marhaterelőnek Breckenridge-hez, és ha sikeresen átjutnak a Rio Grandén, akkor majd Texasban rendezhetik a vitájukat.

A hosszú és veszélyekkel teli utazás során O’Malley bőszen udvarol Belle-nek, és miután a nő férje egy kocsmai vita áldozatául esik, úgy tűnik, nincs akadálya annak, hogy újra egymásra találjanak. Az asszonyt azonban már nem szédítik meg a bandita szavai, és jobban vonzódik a megfontoltabb seriffhez, mint az őt még mindig kamaszlányként kezelő O’Malley-hez. Stribling maga is özvegy, a polgárháborúban vesztette el a feleségét és a két gyerekét. A vártakkal ellentétben a két férfi között nem éleződik ki még jobban a konfliktus, mert a hoppon maradó O’Malley nem bánkódik sokáig, ugyanis vonzalom ébred benne Missy iránt. Miután meglátja a lányt abban a sárga ruhában, amelyet még Belle viselt annak idején, mintha maga is megfiatalodna. A férfi dallal, tánccal, verssel veszi le a lányt a lábáról, akit elszédít a cowboy karizmatikus fellépése és misztikus hírneve.

A főbb szereplők száma tehát előbb ötről négyre csökken, majd néhány fordulat után sikerül párokba rendeződniük. Látszólag minden adott tehát a boldog végkimenetelhez, ám ezt két műfaji konvenció akadályozza meg. Az egyik a seriff ragaszkodása a férfiak közötti ellentét becsületbeli elintézéséhez, a másik a Belle által éveken át hordozott titok, amely görög sorstragédiát idézően csap le O’Malley-re.

Az utolsó napnyugta forgatókönyvét az a Dalton Trumbo írta, akit baloldali nézetei miatt az 1940-es évek végén feketelistára tett a McCarthy szenátor vezette vizsgálóbizottság. A szerző évekig csak álnéven írhatott forgatókönyveket (pl. a Római vakációt), és csak 1960-tól szerepelhetett újra a valódi neve a stáblistákon. Rehabilitációjában Kirk Douglasnek is volt némi szerepe, hiszen a sztár kérte fel Trumbót, hogy segítsen filmre írni Howard Fast Spartacus című regényét. A sztár és az író szövetkezése rövid időn belül három jelentős munkát eredményezett, a rabszolgavezér története és Aldrich filmje mellett Az utolsó cowboy című modern westernt.

Trumbo Az utolsó napnyugtában Howard Rigsby regényét adaptálta filmre. Munkájának nagy érdeme az információadagolás: csak fokozatosan derül fény a szereplők múltbeli kapcsolatára, titkaira, korábbi tetteire, és ennek a késleltetésnek hála, mindig más fényben látjuk a karaktereket, főleg O'Malley-t és Belle-t. A kötelező, és részben Mexikóhoz igazított westernmotívumok mellett (kakasviadal és fieszta, homokvihar és mocsárba merülés, indiántámadás és gyanús segítőtársak) ez a múltat apránként felszínre hozó szerkesztésmód biztosítja, hogy a cselekmény végig érdekfeszítő maradjon. A filmnek felróható ugyan, hogy Belle és a seriff, valamint O'Malley és Missy kapcsolatának alakulása gyors és elnagyolt, viszont a csordaterelés veszélyes és nehéz munkája, a kényszerű együttélés, a közös utazás megpróbáltatásai valamelyest elfogadhatóvá teszik a románcok szokatlan tempóját.

A legösszetettebb karakter a kezdetben erőszakos, fölényeskedő O’Malley, ugyanis az idő előrehaladtával, például egy madárfészek megmentésekor, vagy saját versének elszavalásával érzékenyebb oldala is kibontakozik. Kirk Douglas hitelesen formálja meg ezt a jellemváltozást, ezért is lesz katartikus a viszonzott szerelemtől fellelkesült férfi tragikus szembesülése múltbeli tettével. Douglas számos munkájában formált meg hasonlóan pimasz, önző, de életvidám és ellenállhatatlan figurákat (A nagy karnevál, Vikingek, Volt egyszer egy gazember), de talán ebben a szerepében bontakoztathatta ki színészi képességei legtöbb árnyalatát. Mellette nemcsak tehetség terén marad el Rock Hudson; Stribling alapvetően halvány karakter, akinek egysíkú jellemét csak az igazságszolgáltatáshoz való kérlelhetetlen ragaszkodása árnyalja. Az viszont tovább erősíti Az utolsó napnyugta melodrámai vonalát, hogy Hudson partnere újból az a Dorothy Malone, akivel Douglas Sirk 1956-os Szélbe írva című filmjében már játszottak együtt.

A klasszikus westernek elmaradhatatlan végső pisztolypárbaja Aldrich művéből sem hiányzik, sőt filmnyelvi szempontból ez a mű legkidolgozottabb része. Egészen addig a rendezői, illetve fényképezési stílus (a kamera mögött László Ernő, alias Ernest Laszlo állt) nem hivalkodó, minden elem a történetmesélést szolgálja. A finálé (amely érezhetően hatással volt Sergio Leonéra is, aki hét évvel később, a Volt egyszer egy Vadnyugat tetőpontján idézte fel Aldrich filmjét) párhuzamos montázsban mutatja be a lemenő nap fényében a párbajhelyre érkező két férfit. Stribling seriff a város, míg O’Malley a vadon felől halad a vasúti sínek és a karámok melletti üres térre. Felső totálban látjuk a sötét, illetve a világos ruhát viselő alakokat, és egyre rövidülő snittek érzékeltetik az elkerülhetetlenül közeledő összecsapás feszültségét. A lövések eldördülése után sokáig csak a többi szereplő reakciójáról értesülünk, késleltetve pillantjuk meg a győztest és az áldozatot, majd egy végső csavar tovább mélyíti a szituáció tragikumát.

Az utolsó napnyugta olyan különleges western, amely műfaja látványosságként tálalható alapértékein túl a lélekben dúló viharok érzékeltetésére is képes. Drámai erejét nem abból nyeri, hogy a szerelmi beteljesülés elérését szenvedéssel telinek ábrázolja, hanem O’Malley sorsának példájából, miszerint a már régen beteljesült vágyak előre felélhetik a még ránk váró boldogságot.