Az egykori katonai rendőr és karatebajnok, Chuck Norris filmkarrierje során is hű maradt eredeti „szakmáihoz”.

Bár emlékezetes harcművész-szereppel debütált a mozikban Bruce Lee ellenfeleként A sárkány útjában (1972), későbbi pályája során a katona-/kommandós-, illetve a rendőr-/rangerfigurák dominálnak, főleg a színész legsikeresebb időszakát jelentő ’80-as években. Norrisnak három olyan filmje készült, amely aztán folytatást is kapott, s ezek kivétel nélkül a háborús akciófilm zsánerébe tartoznak (Ütközetben eltűnt 1-3., Delta kommandó 1-2., Az elnök zsoldosa 1-2.). A törvény őreként fellépve szerepei ennél változatosabbak voltak, majd csak az 1993-ban induló Walker, a texasi kopó véglegesítette (és tette humorforrássá) a sztár imázsát. A tévés ranger mintája egyébként Norris korábbi, hasonló karaktere, az 1983-as Magányos farkas McQuade-je volt, akit persze konszolidáltabbá és emberbarátivá alakítottak a forgatókönyvírók. Erre a változásra is reflektál a színész önironikus megjegyzése A feláldozhatók 2.-ben (2012): „Sokat szelídültem.”

Nem mintha a sztár korábban nagyon elvetemült alakokat formált volna meg, bár ha a négy, 1982 és 1988 között készült rendőrfilmjét vesszük szemügyre, akkor az erős műfaji kötöttségek és az egysíkúnak elkönyvelt Norris-karakterek ellenére – a zsánerkeveredések és a hőstípusok szempontjából is – rendkívül változatos képpel találkozunk. A Norris-figurák több pólusát képviselik a törvény őrének. A színész nem minden rendőrszerepében testesíti meg az „olyan penge, amin nem fog a rozsda”-hőst. Ezt a későbbi Walker-típust legtisztábban Andrew Davis filmje, A csend kódja (1985) mutatja föl, sőt néhány intellektualitást sugalló eszközzel (Rubik-kocka, zakó, kötött pulóver) tovább idealizálja a rendőrt. A Néma düh (1982) seriffje is sokban hasonlít a későbbi texasi kopóhoz – ha eltekintünk az exbarátnőjével szembeni rámenősségétől.

A másik két rendőrfilm viszont nem tűnik a sztáreszményítés eszközének. A hős és a terrorban (1988) a rémálmoktól gyötört, a hírnevet tehernek tekintő nyomozó, Danny O'Brien szerepében a színész a szakmai kihívások (az általa korábban letartóztatott sorozatgyilkos kiszabadulása) és a magánéleti feladatok (összeköltözés a barátnővel, gyermekvállalás, házasság) között keresi az egyensúlyt. A színházteremben magára hagyott kolléga és a kórházi gyermekszülés párhuzamosan vágott képsorai elárulják, melyek Danny preferenciái. William Tannen munkája érezhetően imázsváltó szándékkal készült, a színész az érzékenyebb, sebezhetőbb oldalát is meg akarta mutatni a közönségnek, például azzal, hogy idegességében elájul a szülőszoba előtt. Az idealizálástól a Magányos farkas McQuade-je áll a legtávolabb, ironikus, hogy épp a rendetlen, mosdatlan, emberkerülő, iszákos ranger lett a későbbi texasi kopó mintája.

A műfaji sokszínűség mind a négy rendőrfilmre jellemző, de a Néma düh mutatja a legtarkább képet. A teremtői ellen forduló, újraélesztett gyilkos a frankensteini fantasztikumot, Norris seriffje a westernt és az akciófilmet, szószátyár kollégája pedig a komikumot képviseli. Ezek után aligha gondolnánk, hogy Michael Miller alkotása a slasherhez áll a legközelebb: a gyakran a gyilkos szemszögébe lépő kamera, az erős suspense és az elpusztíthatatlan gonosz mind leplezetlenül idézi John Carpenter 1978-as Halloweenjét.

A Magányos farkas szintén nem rejti véka alá ihletőit. A főcím kimerevedő képei és betűtípusa, a füttyszóra épülő zene, a vágtázó banditacsapat és a cowboykalapos ranger mintha csak egy modernizált spagettiwestern expozícióját adnák. Az antagonistával (David Carradine) vívott karatepárbaj vadnyugati leszámolást idéz, de a film utolsó negyedére a harci járműveknek, a golyószóróknak és a bajtársi szövetségnek köszönhetően a háborús jelleg is felerősödik.

Norris a határvidéki rendfenntartó szerepéből A csend kódjával tért vissza a nagyvárosba. A találóbb címfordításban A hallgatás törvényeként is emlegetett mű, bár tartalmaz gengszterfilmes leszámolásokat és egy utópisztikus rendőrrobotot is – a hamis bizonyítékot kreáló, cinikus zsaru ügyében tanúskodó fiatal rendőr vívódása miatt – a thriller és a dráma felé mozdul el.

A hős és a terror kifejezetten akciószegény munka, Norris mindössze két jelenetben mutatja meg karatetudását. A nőkre vadászó néma gyilkos után nyomozó rendőr története nem akciófilm, hanem melodramatikus szállal dúsított thriller. Műfaji szempontból talán az a legérdekesebb vonása, ahogyan a két fő cselekményszálat végül nem kapcsolja össze: a börtönből megszökött elkövető a néző várakozásainak dacára csak egy rövid jelenet erejéig kerül a rendőr állapotos párjának fizikai közelségébe. A szakmai kihívás nem fonódik össze a magánéletivel, ezért a romantikus epizódok inkább csak terhére vannak a filmnek, hiszen nem ágyaznak meg a kettős motivációnak.

A Chuck Norris játszotta figurák gyakran néznek szembe hozzájuk közel álló személyek, egy rendőrkolléga (Néma düh, A hős és a terror) vagy az apaszerű mentor (Magányos farkas, A csend kódja) elveszítésével. Ezek legtöbbször nem a cselekményt elindító veszteségek (kivéve a Walker, a texasi kopó, illetve az 1981-es Te nem lehetsz gyilkos elején meggyilkolt társat), hanem a filmidő felénél, kétharmadánál a hős még erősebb bevonódását, az ügy iránti érzelmi elköteleződését szolgálják. (A tragikus hiány a sztár magánéletének is része, egyik öccse ugyanis a vietnami háborúban halt meg. Norris életművében e csapás legdirektebb lenyomata az Ütközetben eltűnt-trilógia.) A veszteségek sora a Magányos farkasban a leghosszabb, hiszen McQuade élete fokozatos kiürülésként is leírható: elvált, a lánya kórházba kerül, a háziállatként tartott farkasát lelövik, idős barátját meggyilkolják, elveszíti állását, jelvényét, majd pedig a szerelmét is. A film végén mégsem csatlakozik korábbi családjához, hanem azt az újabb szakmai feladatot választja, amelyet harcostárssá edződött fiatal kollégája kínál neki.

További visszatérő elem, hogy Norris rendőrkarakterei életében mindig nagy szerepet játszik a hallgatás, a csend. Ez megjelenhet egy teljesen szótlan ellenfél képében, lásd a Néma düh, illetve A hős és a terror emberfeletti antagonistáit, valamint a Professzort a Te nem lehetsz gyilkosban. De a némaságot képviselheti a főszereplő társa is, például farkas képében McQuade oldalán vagy rendőrrobotként A csend kódjában. Norris karrierjét szinte végigkíséri a „hallgatag ember” típusa. A sárkány útjában még ő tölti be a néma ellenfél szerepét, de később főhősként is megmarad szűkszavúnak, beszéd helyett a cselekvés, a tettek, a harc nyelvén kommunikál. E tulajdonsága révén is válhatott ideális sztárjává az akciófilmeknek, hiszen ez a zsáner a sokszínű karakterformálásnál és a verbalitásnál többre becsüli a színészek testi adottságait, ügyességét és fizikai teljesítményét.

A színész többek közt rendőrszerepeinek köszönhetően vált a videokorszak emblematikus sztárjává, annak ellenére, hogy az általa játszott figurák nem elég karakteresek, és sokszor az esendőség, a szellemesség is hiányzik belőlük. A közönség szemében viszont Norris harcművészeti képességeivel, rendíthetetlen nyugalmával és alapvetően passzív viselkedésével a megbízhatóság, a stabilitás mintaképe lett. Szerepeire a humor és az önirónia nem jellemző, épp ezért díjazandó munkáinak minden apró, a műfajra tett kikacsintása a Magányos farkas Eastwood Kórházától a Walker, a texasi kopó Terminátor nevű rodeóbikájáig. Részben ezeknek köszönhető, hogy Chuck Norris markáns kézjegyű rendezői háttér, kiemelkedő főszerep és igazán jelentős film nélkül is talpon tudott maradni a rendőrfilmek sziklaerkölcsű Harry Callahanjének és sziklaöklű vörös zsarujának szorításában.

A cikk eredetileg a filmvilag.blog.hu-n jelent meg.