Az Elit játszma regényként és filmként is jól működik, ráadásul utóbbi bátran nyúlt hozzá az alapanyaghoz.

„Mi késztette ezeket az embereket, csillogó-villogó, minden vágyukat beteljesítő életükkel, hogy megszámlálhatatlan órákat akarjanak tölteni egy bűzös, alagsori teremben, folytonos drukkban égve, hogy milyen véletlenszerű kombinációk alakulnak ki ötvenkét kártyából? (…) Nem volt semmi szívdobogtató kihívás a mindennapi életükben. (…) Adrenalin után sóvárogtak, (…) sokkal több volt ez számukra puszta játéknál – a valóságból való menekülést, egy ábrándvilágot, a kaland élményét testesítette meg nekik.” Az ember gyakorta gondolkodik el azon, vajon milyen érzés lehet a felső tízezer soraiba tartozni. Milyen érzés lehet, mikor bármit megtehetsz és nem kell azon aggódnod, mi lesz veled holnap? Tényleg annyira kiüresíti a lelket ez az állapot, ahogyan azt számtalan könyvben és filmben elénk tárták már? Valószínűleg igen, hiszen a fenti idézet is egy olyan kötetből származik, amely valós eseményeken alapszik.

A Molly Bloom által írt Elit játszma egy tipikusan amerikainak mondható történet, amelyben a főhős amilyen ügyesen és gyorsan emelkedik ki az átlagból, olyan gyorsan is bukik le a mélybe (ahonnan aztán ha nem is könnyen, de úgy-ahogy talpra tud állni). Az Egyesült Államokban mindig is nagy sikere volt az efféle történeteknek, hiszen a self-made man (jelen esetben persze self-made woman) ideálja tette naggyá ezt az országot.

Igaz, a bestseller listákig, onnan pedig Hollywoodig és a megfilmesítésig eljutó sztorik nagy része olyan alakokról szól, akik a bűn útjára lépve villantottak valami nagyot, de részben talán érthető, hogy olvasva vagy a moziban ülve kevéssé lenne izgalmas például azt végigkövetni, ahogy egy európai bevándorló mondjuk a brooklyni közösség elismert tagjává küzdi fel magát becsületes cipészként. Jordan Belfort (Leonardo DiCaprio) tőzsdei „ámokfutása” a Wall Street farkasában vagy Barry Seal (Tom Cruise) kalandos csempészakciói a titkosszolgálatok tudta vagy segítsége mellett a Barry Seal – A beszállítóban egyszerre képesek megmutatni világunk abszurditását, kegyetlenségét és azt, hogy a kemény munka idővel meghozza a gyümölcsét, az elkényelmesedés pedig könnyedén olyan tűvé válik bárki kezében, amellyel játszva ki lehet pukkasztani az addig ügyesen fújt lufit. (Egyébként ebből a szempontból nézve Magyarországon sem véletlen a Viszkis rablóval való szimpatizálás és a róla készült film sikere.)

Molly Bloom ugyanebbe a csábító és illékony közegbe csöppent bele, midőn síkarrierjét kényszerűségből feladva Los Angelesben próbált érvényesülni a 2000-es évek elején. Némi szerencsével olyan körökbe jutott be, ahol aztán elkezdhette felépíteni önmagát: a sztárok és dúsgazdag elit tagjainak szervezett pókerjátszmákkal hamar eljutott az ismerős kanapéjától a saját luxusapartmanig, az átlagos öltözetektől és autóktól a méregdrága ruhákig és verdákig. A zöld posztón zsetonformában egyre csak növekvő pénzösszegek azonban nem csak a celebeket, hanem idővel a maffiózókat is érdekelni kezdték, amely rövid idő alatt főhősnőnk vesztét is okozta.

A sikeres regény persze nem kerülhette el sorsát, s filmet is készítettek belőle, amelyet a napokban mutattak be hazánkban is. A Jessica Chastain, Idris Elba, Kevin Costner és Michael Cera szereplésével megerősített Elit játszma érdekessége, hogy nagyvonalúan kezeli az eredeti alapanyagot. A forgatókönyvíróként már elismert (Egy becsületbeli ügy, Social Network – A közösségi háló, Pénzcsináló), rendezőként pedig első munkáját jegyző Aaron Sorkin ugyanis bátran alakított a történeten. Egyrészt jóval nagyobb hangsúlyt fektetett a (le)bukás utáni eseményeknek, másrészt a könyvben megnevezett hírességeket (Tobey Maguire, Leonardo DiCaprio, Todd Philips) inkább más néven szerepeltetik. Harmadrészt azzal az érdekes csavarral is éltek a készítők, hogy a filmben szerepeltetik a regényt is, amely a valóságban csak a bírósági ügy lezártát követően jelent meg. A negyedik és talán legfontosabb változtatás, hogy Sorkin Molly karakterét jóval erősebbé, keményebbé formálta. Narrátorként is határozott és céltudatos személynek hat (erre a feszes és gyors vágástechnika is ráerősít), ugyanakkor teljesen kiesik a szerelmi szál (amely csak ellágyítaná a szíveket, így helyette csak néhány kósza próbálkozás és azonnali visszautasítás fér bele), illetve az apával való kapcsolat is sokkal inkább felértékelődik, mint a regényben.

Mindezek azonban nem rontanak az összképen, mivel az Elit játszma filmként és írott formában is remekül működik, sőt, egyik élvezete sem sérül komolyabban a másik előzetes ismeretében. Molly Bloom tehát a self-made (wo)manek azon kategóriájába tudta küzdeni magát, ahonnan még volt visszatérés – igaz, utóbbihoz végül nem pókerlapokra, hanem az életeseményeivel teleírt lapokra volt szüksége. És hogy ő is kiüresedett-e ettől, mint akiknek játékot szervezett? A válasz talán inkább a nem felé hajlik.

A cikk eredetileg a Magyar Nemzetben jelent meg.