Sajnálom, téves szám (Sorry, Wrong Number, 1948)

Anatole Litvak 1948-as filmje, a Sajnálom, téves szám gyakorlatilag mindent tartalmaz, amit egy jó thrillertől elvárnánk, sőt, annál jóval többet is.

sorry_wrong_number.jpg

Adva van Leona Stevenson (Barbara Stanwyck), egy tehetős gyógyszergyáros lánya, aki szívproblémái miatt  ágyhoz kötve várja haza férjét, Henryt (Burt Lancaster). A türelmetlen nő telefonon próbálja meg elérni urát, azonban ez több kísérlet után sem sikerül, ellenben a telefonközpont téves kapcsolása miatt fültanúja lesz annak, amint két férfi épp egy gyilkosság tervét egyezteti.

A gyakorlatilag a teljes művön átívelő, igen erőteljes, ám csupán sejthető, s emiatt még nyomasztóbb suspense teszi igazán izgalmassá ezt a mozit, de további nagyszerű erényei is akadnak. A színészek például remekelnek: Barbara Stanwyck a Gyilkos vagyok elsöprő (bár szerintem csúnyácska) femme fatale-ja után ezúttal egy kiszolgáltatott, ám roppant irritáló és ellenszenves karakter bőrébe bújt, akit szinte végig a pokolba kívánnánk. A fiatal Burt Lancasterrel viszont fordított a helyzet, mivel komoly, céltudatos és törtető figuraként ismerjük meg, a sztori előrehaladtával azonban sötét oldala is felsejlik.

Az igazán zseniális azonban a történetvezetés, mivel a szereplőkről szinte mindent flashbackek útján tudhatunk meg (sőt, a rendező egy alkalommal nem átall dupla flashbacket alkalmazni). Ebből a szempontból például az a legérdekesebb, hogy Burt Lancester a film jelen idejében csak néhány percet tölt a színen (azt is a zárlatban), rá mindig csak utalnak, s visszatekintésekben találkozunk vele.

Az alapszituáció egyébként összehasonlítást kínál a Alfred Hitchcock nekem leginkább tetsző munkájával, a Hátsó ablakkal is, hiszen az alapszituáció hasonló, csak az érzékszervek különböznek. Míg a törött lábával szenvedő James Stewart szemeivel és egy fényképezőgép segítségével gyanít meg egy gyilkosságot, addig Barbara Stanwycknek a hallása és egy telefon segít ebben. A végkifejlet azonban Litvaknál sokkal tragikusabb...