Anatole Litvak 1948-as filmje, a Sajnálom, téves szám gyakorlatilag mindent tartalmaz, amit egy jó thrillertől elvárnánk, sőt, annál jóval többet is.

Adva van Leona Stevenson (Barbara Stanwyck), egy tehetős gyógyszergyáros lánya, aki szívproblémái miatt  ágyhoz kötve várja haza férjét, Henryt (Burt Lancaster). A türelmetlen nő telefonon próbálja meg elérni urát, azonban ez több kísérlet után sem sikerül, ellenben a telefonközpont téves kapcsolása miatt fültanúja lesz annak, amint két férfi épp egy gyilkosság tervét egyezteti.

A gyakorlatilag a teljes művön átívelő, igen erőteljes, ám csupán sejthető, s emiatt még nyomasztóbb suspense teszi igazán izgalmassá ezt a mozit, de további nagyszerű erényei is akadnak. A színészek például remekelnek: Barbara Stanwyck a Gyilkos vagyok elsöprő (bár szerintem csúnyácska) femme fatale-ja után ezúttal egy kiszolgáltatott, ám roppant irritáló és ellenszenves karakter bőrébe bújt, akit szinte végig a pokolba kívánnánk. A fiatal Burt Lancasterrel viszont fordított a helyzet, mivel komoly, céltudatos és törtető figuraként ismerjük meg, a sztori előrehaladtával azonban sötét oldala is felsejlik.

Az igazán zseniális azonban a történetvezetés, mivel a szereplőkről szinte mindent flashbackek útján tudhatunk meg (sőt, a rendező egy alkalommal nem átall dupla flashbacket alkalmazni). Ebből a szempontból például az a legérdekesebb, hogy Burt Lancester a film jelen idejében csak néhány percet tölt a színen (azt is a zárlatban), rá mindig csak utalnak, s visszatekintésekben találkozunk vele.

Az alapszituáció egyébként összehasonlítást kínál a Alfred Hitchcock nekem leginkább tetsző munkájával, a Hátsó ablakkal is, hiszen az alapszituáció hasonló, csak az érzékszervek különböznek. Míg a törött lábával szenvedő James Stewart szemeivel és egy fényképezőgép segítségével gyanít meg egy gyilkosságot, addig Barbara Stanwycknek a hallása és egy telefon segít ebben. A végkifejlet azonban Litvaknál sokkal tragikusabb...