Végre egy új Brian De Palma-film! És végre egy szinte végig élvezetes és ötletes Brian De Palma-film! Azzal együtt persze, hogy ez valójában egy remake (de hát, A sebhelyesarcú is az volt). Bár a kritikák zöme lehúzta a Gyilkos vágyakat, azt kell, hogy mondjam, az ősz mester teljesen korrekt kis thrillert tett le az asztalra.

Azzal mindig is tisztában voltam, hogy De Palma nem a történetmesélésben erős, hanem sokkal inkább a vizualitás terén igyekszik maradandót alkotni – nála inkább zseniális jelenetek vannak, mint végig zseniális filmek. De ezzel szerintem nincs is baj, mivel manapság igen kevés olyan rendező akad, aki a képi megoldások esetében nem csak a számítógép és a CGI adta lehetőségek segítségével rögzít grandiózus pillanatokat, hanem tényleg nem rest bonyolult kameramozgások mentén „megtáncoltatni” a színészeit. Persze De Palma stílusa is megkopott már kissé, s emiatt utóbbi pár alkotása nekem nem is tetszett annyira (kivétel talán a Fekete Dália), most azonban újra olyasmit láthatunk, ami már-már a direktor legszebb korszakát idézi.

Habár hosszú beállítás sajnos nincsen, ellenben nagyszerű belső montázsok, kép-a-képben megoldások, osztott képmezők segítenek abban, hogy beleszédüljünk az amúgy is csavaros történetbe. Hisz Christine (Rachel McAdams) és Isabelle (Noomi Rapace) berlini reklámügynökségnél folyó, vérre menő rivalizálása nem egy izgalmas pillanatot szerezhet a nézőjének. Igaz, néhány dramaturgiai elem kissé esetlen és már-már zavaró, de a színészek játéka kárpótolhat minket az apró hiányosságokért. (És igen, Hitchcock nevét is szokás szerint fel lehet emlegetni a suspense-eket látva.)

A folyamatos buktákat elnézve mondjuk biztos, hogy De Palma már soha nem fog nagyköltségvetésű mozikat dirigálni, ennek ellenére bízom benne, pályája vége felé azért még szállít egy-két remekművet az idén már hetvenhárom éves rendező. Mindenesetre biztató, hogy a hírek szerint újra Al Pacinóval forgat majd, hiszen közös munkáik, A sebhelyesarcú és a Carlito útja is nagyszerű, időtálló alkotások.