Átlátni a falon, élesebben hallani, gyorsabban futni, könnyebben gyógyulni. Ki ne szeretné, ha lennének speciális képességei? Mivel ezek nagyjából csak ábrándok (legalábbis egyelőre), nem csoda, hogy az ember örömét leli abban, ha ezzel kapcsolatos alkotásokat nézhet. Az X-Men-széria új része ismét kielégítheti ezen vágyódásainkat, bár azért marad apróbb hiányérzetünk is.

Előre kell bocsátanom, hogy erről a filmről nehéz bármit is úgy leírni, hogy ne feltételezzük: az olvasó látta a korábbi X-Men-mozikat (szám szerint négyet) és esetleg a két Rozsomák-spin-offot is, bár utóbbiak lazábban kapcsolódnak csak ide. Persze eleve balga néző lenne az, aki teljesen „szűzen” ülne be erre a műre, hisz az előzmények nélkül bizony kevés értelmet találna az előtte pergő több mint két órában. Így tehát jobb, ha megemlítem, itt-ott előfordulhatnak spoilerek, amelyek a korábbi eseményekre utalnak, de bízom benne, a többség ezek mindegyikével tisztában van már.

Hogy miért jók az X-Men-képregények? Egyrészt azért, mert ebben a világban mozog az egyik legérdekesebb, legütősebb és legkeményebb comichős (Rozsomák, vagy a csak mozgóképeket ismerők kedvéért: Farkas). Másrészt, mert nagyon sok potenciál van a fajok (emberek és mutánsok) közti ellentétben, harmadrészt pedig, mert egy sereg olyan karaktert (például X-Professzor, Magneto, Kitty Pride, Vihar, Bestia, Árnymanó, Mystique) találtak ki az alkotók, akik önállóan is roppant izgalmasak, kiapadhatatlan forrást biztosítva az X-Men-univerzum történeteinek.

Talán már ennyiből is kikövetkeztethető, hogy a képregényeket alapul vevő filmek sem népszerűtlenek, és szerencsére nem is rosszak. Persze hiányérzetünk lehet itt-ott, ennek ellenére egészen egységes és vállalható színvonalon készült el az összes epizód. Az talán kijelenthető, hogy Az elsők az eddigi legerősebb próbálkozás, s bár a kritikák azt sejtették, Az eljövendő múlt napjai rátromfol majd erre az eredményre, nálam a várt katarzis – az élmény maradandó, de az összhatás nem maximális, elmaradt.

Pedig az első két rész után visszatérő direktor, Bryan Singer láthatóan mindent megtett azért, hogy megmutassa: ő az X-Menek legjobb mozis interpretálója, de nekem úgy tűnik most, hogy Matthew Vaughn – az eggyel korábbi mozi direktora – ügyesebben keverte a kártyákat. A nemrég durva botrányba keveredett Singer nagyot vállalt, hiszen összemosta az általa megkezdett szériát a Vaughn készítette, múltat bemutató résszel, s bár remekül mozgatja a szálakat és a karaktereket, itt-ott mégiscsak megbicsaklik a mű.

A nyitó-képek a Terminatort idézik: sötét jövő köszöntött a mutánsokra, akiket az Őrrobotok (a képregényben Őrszemek – nem értem, a szinkron készítői miért nem nyúltak vissza egy már bevált fordításhoz) segítségével az emberiség térdre kényszerített, így már csak kisebb csapatok maradtak talpon. Ezek vezetői – nem meglepő módon – X-Professzor, valamint Magneto, akik utolsó esélyként amellett döntenek, hogy Kitty Pride (képregényben nem létező) képességeit felhasználva visszaküldik valaki elméjét a múltba (újabb Terminator-utánérzés), hogy akadályozza meg a mutánsok génjeit felismerő géphad kifejlesztését. Rozsomák vállalkozik a küldetésre, amely természetesen nem egyszerű mind a körülmények, mind pedig a már ismert segítők fiatalabb énjei között feszülő konfliktusok miatt.

Nagy kár, hogy a jövőben az életükért küzdő mutánsok egy részéről gyakorlatilag semmit sem tudunk meg, ismét az a gond, mint Az ellenállás vége esetében: egyszerűen nincs tér és idő arra, hogy mindenki érdemben megmutassa magát (a képességein túl), ami viszont azzal jár, hogy nem könnyű együtt érezni ezekkel a karakterekkel (Kolosszus lehetséges halála mondjuk durva). A múlt szerencsére már jobban kidolgozott, átgondoltabb és érthetőbb is. Xavier (itt már James McAvoy) gerincsérülése után a Bestia (Nicholas Hoult) által kifejlesztett szerre ráfüggve (járni tud tőle, cserébe képességei tompulnak) tengeti mindennapjait az elhagyatott mutánsiskolában, így Rozsomáknak nemcsak az ő, hanem a Pentagon alá bebörtönzött Magneto (Michael Fassbender) meggyőzése is komoly feladattá válik, és bár előbbi probléma kissé nevetségesen egyszerű, utóbbi azért válik érdekessé, mert humort csempésznek bele, hiszen a hipergyors Higanyszál (Evan Peters) bevonásával szórakoztató szöktetési jelenetnek lehetünk tanúi. (Az igazi rejtély az, hogy az akciót követően simán lepattintják a srácot, pedig képességeit látva helye lett volna még a filmben.)

Mindenesetre Az eljövendő múlt napjai érdekesen járja körül a fajgyűlölet és a genocídium témakörét. Magneto zsidó származása révén kétszeresen is érintett az ügyben, így nem csoda, hogy ellenszenve az emberek iránt igen nagyfokú, ráadásul – mint ezt a korábbi részekben láthattuk – ügyesen maga mellé is tudja állítani mutánstársait. De Xavier békés egymás mellett élést hirdető meglátásaiban is sok a ráció, így tényleg csak a homo sapienseken múlik, melyik irányba billen a mérleg nyelve. Ha valamelyik oldal az erőszakot választja, elkerülhetetlen a háború, és az Őrrobotok megépülése. A mozi legfigyelemreméltóbb ötlete, hogy a mutánspusztító masinák megálmodója Bolivar Trusk (Peter Dinklage), aki saját embertársai szemében is egy sok szempontból lenézett figura, hiszen törpe.

Singer a kissé egyenetlen, bár a párhuzamos szálakat ügyesen mozgató történetet a képi világgal tudja feldobni: a múlt vietnami szekvenciái sárgás tónusukkal egyértelműen az Apokalipszis mostra utalnak (érdekes, hogy a széria következő epizódjának épp Apokalipszis lesz a címe), a Párizsban játszódó jelenetek esetében pedig zseniálisak a járókelők Super8-as kameráin, vagy tévéfelvételeken keresztül láttatott események, olyan érzésünk lehet ezektől, mintha csak a(z amúgy többször emlegetett) Kennedy-merényletet néznénk, kissé felturbózva.

Fontos még kiemelni a képregényes ihletforrást is. A The Uncanny X-Men 1981 eleji, 141-142. füzetében megjelent Days of Future Past-sztoriból sokat merítettek a készítők, bár jelentősen el is tértek attól. Rajzolva Kitty Pride a főhős, ő tér vissza harminc évvel korábbra (2013-ból), hogy elejét vegye a pusztításnak, ráadásul a rajzolt változatban annak a Kelly szenátornak az élete válik sorsdöntővé, aki korábban A kívülállókban is megfordult.

Az eljövendő múlt napjai nem a valaha volt legjobb képregényfilm, de azért a jobbak közé tartozik, mivel a talán túlzott grandiózussága mellett is kellően élvezetes tud maradni, és jó néhány emlékezetes jelenettel ajándékoz meg minket. A legnagyobb kérdés az marad viszont, Rozsomák hogyan emlékezhet bármire is abból, ami a múltban történt vele, ha tudjuk, menet közben többször is átmosták az agyát, amikor X-fegyvert faragtak belőle?

(A cikk eredetileg a kulter.hu-n jelent meg.)