Ed Wood nevét hallva mindenkinek az jut eszébe, hogy bizony ő (volt) a világ legrosszabb rendezője. Én pedig minden egyes alkalommal, ha megnézem egy-egy filmjét, rájövök, ez micsoda hülyeség. Mert az tény, hogy művei nem éppen a legsikerültebbek, de még ezzel együtt is nézhetőbbek, mint sok más fércmű.

Persze régen minden bizonnyal azért volt könnyebb megszerezni egy ilyen „címet”, mert az emberekhez sokkal nehezebben jutottak el a filmek. Manapság azonban már pár perc leforgása alatt otthonunkban tudhatjuk a török, indonéz vagy Fülöp-szigeteki mozi gyöngyszemeit, amelyek mellett Edward D. Wood Jr. alkotásai már nem is tűnnek olyan orbitális ügyetlenkedésnek.

De azért dicsérni sem feltétlenül kell olyan műveket, mint a 9-es terv a világűrből, a Glen or Glenda vagy cikkünk tárgya, A szörny menyasszonya. Utóbbi sztorija egyébként egész jó: egy mocsárba visszavonult tudós (mindenki kedvenc Lugosi Bélája) és félkegyelmű szolgája (Tor Johnson) egy új szuperfaj megteremtésén fáradozik, s ehhez emberkísérletekre is szükség van. Az eltűnések aztán felkeltik a sajtó és a rendőrség figyelmét is, így még komolyabbá válnak az események. Természetesen a kivitelezés már hagy némi kívánnivalót maga után. A színészek bénák (Lugosi még igyekszik is, de ekkor már erősen nyomott hagyott rajta drogfüggősége), a dramaturgia, a díszlet és a vágás is esetlen. Ám a naiv báj miatt még így is akadnak szerethető pillanatok, főleg az olyan „epikus” részek miatt, mint például Lugosi megrendítőnek szánt, ám bénasága miatt zseniális monológja:

És persze az emberhúsra éhes óriáspolip is mesteri, ahogy a színészek veszetten üvöltve próbálják magukra tekerni a gumicsápjait – ezt Tim Burton nagyszerűen „megénekelte” anno az Ed Woodban.

Rossz tehát A szörny menyasszonya, de akkor is bátran ajánlható baráti társaságoknak, retrórajongóknak, és mindenkinek, aki egy kicsit is vonzódik a B-filmekhez.