Nyers erőszak (Brute Force, 1947)

– Miért teszik ezt? Soha sem ússzák meg. Alcatraz. Atlanta. Leavenworth. Már megpróbálták százféleképpen, százféle helyen. Sosem sikerült. De újra és újra megpróbálják. Miért csinálják ezt? – Nem tudom, doki. De amíg egy ember lesz is a börtönben, mindig meg fogják próbálni, hogy kijussanak.

brute_force.jpg

Ezzel a beszélgetéssel ér véget az 1947-es Nyers erőszak. Jules Dassin börtöndrámája mindenképpen ott van a legjobbak között, nem csak azért, mert címéhez mérten igen durva, hanem mert mindezt nem B-filmes köntösbe öltöztetve tárja a nézők elé. A történet szempontjából ugyanis csak egy eszköz az erőszak: a Westgate börtön lakói bár megérdemelten ülnek ott, ahol, az őrzésükért felelős Munsey kapitány (Hume Cronyn) túlzottan is keményen lép fel a rend megtartása érdekében, ami nem kevés áldozattal jár. Ezt elégeli meg Collins (Burt Lancaster) és cellatársaival megtervezik a komoly válaszcsapást, amellyel egyúttal szökésüket is meg akarják valósítani. Az események persze nem éppen úgy alakulnak, ahogyan a felek azt várják, s mindez egy igen erőszakos zárlatban ér tetőfokára.

Meglepő egyébként, hogy a negyvenes években ennyire brutális mű készülhetett. Persze explicit erőszakot nem láthatunk, azonban azok sejtetése is bőven elég, hogy összeszoruljon a gyomrunk, elég csak a rabok által generált „üzemi balesetet″, vagy Munsey vallatási módszerét megnéznünk. Ahogy írtam, szerencsére mindezt igényes körítés mellett kapjuk meg, hiszen a forgatókönyv (a karakterábrázolást ügyesen ágyazzák bele flashbackekbe, ahol nők is szerephez jutnak), a rendezés és a színészek is remekelnek, ráadásul Rózsa Miklós zenéje is felnő ehhez a feladathoz (általában nem szeretem a score-jait), és szépen aláhúzza a Nyers erőszak komolyságát.