Pusher-trilógia

Dánia kapcsán elsőre nehezen asszociálunk arra, hogy a bűnözés melegágya lenne, pedig ott is ugyanúgy élnek gyarló, pénz- és hataloméhes vagy épp szenvedélybeteg emberek. Erről a világról kapunk remek látleletet, ha elmerülünk a blogon már méltatott Nicolas Winding Refn Pusher-trilógiájában.

pusher_trilogy.jpg

Pusher (1996)

Az amúgy is filmes famíliából származó Refn első mozija igazi arculcsapásként hathatott 1996-ban. Természetesen a mű magán viseli az egy évvel korábban berobbant dogma-mozgalom jegyeit (valós helyszínek, kézikamerázás), de ezzel együtt is egy igen markáns képi világú, nyomasztó hangulatú remekművel van dolgunk.

Frank (Kim Bodnia) és Tonny (Mads Mikkelsen) piti kis dílerek, akik látszólag elégedetten tengetik napról napra az életüket. Frank előtt azonban megcsillan egy komolyabb üzlet lehetősége, amit annak rendje és módja szerint el is baltáz. Ezzel aztán megindul a szarlavina, hisz drog és pénz híján magára haragítja a helyi kiskirályt, Milót (Zlatko Buric), aki nem kegyelmez, ha arról van szó.

pusher.jpg

A Pusher (hazánkban egyébként Elátkozott város címmel forgalmazták anno) hangulata tényleg magával ragadó és sodró örvényként szippant be - más kérdés, hogy örülni senki sem örülhet annak, amit itt láthat. Ellenszenves és rosszarcú figurák, kurvák, alpári poénok, durvaság és drogok okozta súlyos lelki torzulások világa ez, ahol épp attól kapod a legnagyobb hátba rúgást, aki a barátjának nevez téged. Mindezt Refn roppant erős képekkel tárja elénk (hihetetlenül eltalált zenei aláfestéssel), a nagyszerűen teljesítő színészekről simán elhisszük, hogy így élik mindennapjaikat. Frank kilátástalanságot tükröző arca és az azzal párhuzamosan sejtetett események a zárlatban pedig biztosan mindenki agyába beleégnek, mint ahogyan a rendőrök előli menekülés is abszolút emlékezetes, köszönhetően a lenti White Zombie-dalnak is.

 

Pusher II (2004)

Az élet produkál furcsa dolgokat. Refn nem feltétlenül gondolkodott trilógiában, amikor az első Pushert elkészítette, ám midőn forgalmazó cége (és ezzel ő maga is) csődbe ment a Fear X című, amerikai koprodukcióba készült harmadik filmje anyagi sikertelensége miatt, kénytelen volt úgy talpra állítania saját magát, ha visszanyúl a korábbi sikerhez. Szerencsére a kísérlet sikerült, további két mesterművel bővült a dán alvilág krónikája.

pusher2.jpg

Amikor először láttam a Pusher II-t, hihetetlenül rossz érzés fogott el amellett, hogy zseniálisnak, még az első fejezetnél is jobbnak gondoltam ezt a részt. A rossz érzés pedig abból fakadt, hogy stáb annyira nyomasztó közeget rakott össze, ami szerintem a legtöbb embernél kiverné a biztosítékot. A hely ugyanaz, mint korábban, csak ezúttal Tonny (Mads Mikkelsen) kerül reflektorfénybe, vagyis inkább az ő pokoljárásának lehetünk tanúi. A börtönből szabadult srác ugyanis egy jó szót nem mond (nem lehet véletlen, hogy a tarkójára van feltetoválva az, hogy Respect, így legalább nem kell tudomást vennie róla) egy jó szót nem kap az egész játékidő alatt, apja, a(z érdek)barátai, a kurvák, a feltételezett gyerekének anyja mind-mind lenézik, semmibe veszik és beletörlik a lábukat. Így hát nem csoda, hogy végül a gyerekben látja meg a kitörési lehetőséget, bár előtte azt is láthatjuk, hogy esélye sincs kimászni a gödörből.

Bár a dogmás kézjegyek itt is megvannak, azért már fel-felsejlenek azok az elvont, vizuális és hangkulisszás megoldások, amelyek mostanában, a Valhalla Risinggal és a Csak Isten bocsáthat meggel (a fenti kép szinte egy-az-egyben szerepel utóbbiban) kerültek egy magasabb, jobban bejáratott szintre.

A színészek egyébként itt is nagyszerűek, élen a főszereplőt alakító Mikkelsennel - korunk egyik legnagyobb aktora ő, nem vitás, bármit képes eljátszani, ráadásul meg sem látszik, hogy majd' tíz év telt el a két film készítése között.

Pusher 3 (2005)

Ez volt az a rész, amely elsőre a legkevésbé tetszett, aztán a napokban újranézve rádöbbentem, mennyire remek ez is. A főszereplő ezúttal Milo (Zlatko Buric), aki épp lánya születésnapi buliját szervezi, miközben azért alvilági ügyeire is próbál odafigyelni, mivel probléma akad bőven.

pusher3.jpg

Zseniális húzás volt Refntől, hogy az első két epizódban még a nagyjából mindenki felett álló Milónak megmutatja az emberibb, esendőbb oldalát is. Itt már nem éppen ő van a táplálkozási lánc csúcsán, ahogy meg is kapja, a fiatalokkal már nehezen tud versenyre kelni (még a saját lányával sem), ráadásul drogfüggősége szintén nem segíti őt abban, hogy nyugodt és ésszerű döntéseket hozzon. Nem meglepő tehát, hogy az örömteli eseményt gyászos és véres történések keresztezik, bár Milo szerencséjére mindennek csak ő, és a Pusherben még a verőlegényeként dolgozó, ám már visszavonult Radovan (Slavko Labovic) lesznek a tanúi. Na, meg persze mi, nézők, ami nem éppen sétagalopp, hisz az a szintű gore, amit a film utolsó szakasza tartogat, még egy horrorfilmnek is becsületére válna.

Ami pedig az egészet még súlyosabbá teszi, az a humor be-bekacsintása, mivel ez még megkeseríti a filmet, annak ellenére, hogy a három főhős közül talán Milo jár a legjobban, talán az ő jövőképe a leginkább pozitív. Már amennyire pozitív lehet bármi a bűn világában.

Ha pedig valaki kideríti, mi az az agyatlan, zajos, szaggatott és őrült zene, ami két súlyos pillanatban is felcsendül a filmben (nem lehet eltéveszteni, melyik az), írja meg kommentben, mert érdekelne.

pusher_fun.jpg

Összefoglalva tehát az időbeli távolság ellenére egy igen egységes, jól kidolgozott, remek képi világú, nagyszerű színészekkel, zenével és hangulattal bíró trilógiáról van szó, amelyet igaz, hogy az ember nem feltétlenül kap elő kétnaponta (hisz roppant lehúzó az egész, hasonlóan a Snowtownhoz), de mindenképpen a gyűjteményben a helye. Mestermű!