Milano calibro 9 (1972)

Fernando Di Leo klasszikus krimijében minden benne van, amiért az olasz műfaji filmeket szeretni lehet.

milano_calibro_9.jpg

Egyszerű ügyletnek indul. Háromszázezer dollár egy táskából papírcsomagba kerül, majd a milánói Dóm téren háromszáz(ezer) galamb társaságában gazdát cserél, hogy végül a metróban egy újabb kézen átmenve Rocco (Mario Adorf) autója csomagtartójába köpve ébredjen rá, a pénznek nyoma veszett. A szálak gyorsan elkezdenek visszafelé pörögni, hiszen a dühödt gengszter nem hagyja annyiban, hogy csúnyán átverték: cserébe ő ver és vág szét mindenkit, akinek az ujjai között járt a pakk, majd eredménytelenségét dohányfüstbe és a feltételezett résztvevők szétrobbantásába fojtja. Ennél izmosabb és pörgősebb kezdés csak kevés van a filmtörténetben, a rendező, Fernando Di Leo tudta, mi kell ahhoz, hogy pillanatok alatt berántsa a nézőt az események sűrűjébe. Szerencsére a Milano calibro 9 esetében arra is maradt energiája, hogy ezt a lendületet (kisebb szusszanásokkal) végig megtartsa. Mindebben a remekül megírt, csavaros történet, a kiváló színészek, a hatásos operatőri munka és a zseniális zene is segítségére volt.

Ami talán gyengéje a filmnek, az a főszereplő, Gastone Moschin játéka. Bár tény, hogy szerepe szerint egy hűvös, rezignált és gyakorlatilag semmiről sem tudó karaktert kell megformálnia a börtönből szabadult Ugo Piazza személyében (akit Rocco a fent emlegetett pénz eltüntetésével gyanúsít), ennek ellenére nincs elég súlya játékának, jelenlétének. Ez főleg a Mario Adorffal közös jelenetekben érződik, ahol színésztársa játszi könnyedséggel ragadja magához az irányítást - épp ezért kár, hogy Rocco az utolsó harmadra már csak néha felbukkanó mellékalakká silányul.

A másik problémát a rendőrök szerepe jelenti. Ugónak hiába kell többször is két olyan nagyágyú által megformált nyomozónál vendégeskednie, mint Luigi Pistilli és Frank Wolff, ezek a jelenetek inkább csak megakasztják a történet tempóját, csupán unalmas szócséplés zajlik az őrsön, ami egy centivel sem lendíti előbbre az eseményeket - ha ki lennének vágva a filmből, szinte nem is sérülne az érthetőség (egyébként Di Leo is gondolkodott az egyik, a két zsaru jobbos és balos nézeteinek ütköztetését bemutató jelenet kivágásán).

Ezektől függetlenül ez a mozi pillanatok alatt be kell, hogy találjon az olasz műfaji filmek szerelmeseinek, legalább olyan pontosan, mintha egy kilenc milliméteres pisztollyal lőnének szíven minket. Mert abszolút szerethető a Milano calibro 9: a megszokottakhoz mérten erőszakos, eszméletlenül jó hangulata van (ismét kiemelendő a zene!), a végső csavart látva pedig biztosan kiesik a cigaretta minden dohányzó néző szájából.