Kettős kritika következik, ezzel köszöntjük az idősebbik Coen fivért, Joelt 60. születésnapja alkalmából.

„Nem tudom, mit gondoljak. Tényleg nem tudom. A mai bűntényeket nehéz felderíteni. De nem ettől félek.”

Mindig is imádtam a Coen testvérek filmjeit. Nincs még egy rendező(páros), aki(k) ennyire jól tudnának olyan műveket készíteni, amelyekben remekül megfér egymás mellett a mérhetetlen komolyság, a maró gúny és a fekete humor, a szépség és a brutalitás. Olyan kultuszklasszikusokat készítettek az évek során, mint a Véresen egyszerű, az Arizonai ördögfióka, a Fargo, vagy A nagy Lebowski. Ezen alkotások legnagyobb erénye, hogy egyszerre kedveli őket a popcornzabáló réteg, a lelkes DVD-gyűjtő és a hivatásos filmes ítész is. Nem is érdemtelenül.

Való igaz, hogy az utóbbi pár évben kicsit halványulni kezdett az a fényesre csiszolt csillag a filmipar egén, amelyet a testvérpár még 1984-ben nevezett ki sajátjának. Mind a Kegyetlen bánásmód, mind a Betörő az albérlőm gyengécskére sikeredett, így végül a 2007-ben bemutatott Nem vénnek való vidék című alkotásuk elé a rajongók többsége (köztük jómagam is) igen komoly elvárásokkal ült le. A legtöbb akadályt aztán igencsak könnyen vette a mű, és bár nálam első körben azért megrezzent a léc, másodjára már igen magas pontszámmal honoráltam a rendezők mutatványát.

Az alapszituáció egy jól bejáratott klisé körül forog, mégpedig az eltűnt pénzes táska sok-sok konfliktust rejtő alakjában. Adott a megtaláló, a Josh Brolin-által alakított vietnami veterán, Moss (a történet 1980-ban játszódik, tehát a „veteránság” még nem egyenlő az öregséggel), aki egy unalmas, határvidéki vadászat során rábukkan egy mészárlásba torkollt drogügylet helyszínére. Itt találja meg az említett, bankókkal teli bőröndöt, és „becsületes” amerikai állampolgárként meg is tartja azokat. Nincs azonban könnyű dolga, mivel az egymással hadakozó mexikói bandák is szeretnék megkaparintani a „csomagot”, így egyik oldalról géppisztolyos spanyolajkúak hada, a másik oldalról pedig a filmtörténet egyik legmókásabb kinézetű, ugyanakkor eszméletlenül elvetemült bérgyilkosa ered a nyomába.

Nem is lehet kérdés, hogy ez utóbbi karakter megformálásáért miért kapott Oscar-díjat Javier Bardem: a vérprofi, az állatok vágóhídon történő levágásakor használatos (valamint ajtónyitáshoz és értetlenkedő autótulajdonosok leszereléséhez ideális) kábítópisztollyal  és egy hangtompítós shotgunnal közlekedő Chigurh csak akkor kegyelmez meg valakinek, ha az eltalálja, hogy az általa feldobott pénz melyik oldalára esett. Persze a többségnek fel sem ajánlja ezt a lehetőséget, viszont amikor igen, az a filmtörténet olyan remekbe szabott jeleneteit eredményezi, mint a kis közjáték a benzinkútnál a bárgyú tulajdonossal („Lesz még valami? Nem tudom. Legyen?”), illetve a Moss feleségénél tett látogatás („Nincs oka, hogy bántson. Nincs, de a szavamat adtam.”).

Akad még egy külső szemlélő is, aki nem nagyon örül annak, hogy belekeveredik ebbe az ügybe, azt meg pláne nem bírja elviselni, hogy nincs ereje megfékezni a lavinát. A hivatásába belefáradt, idős Bell seriff (Tommy Lee Jones) mindvégig tehetetlenül, egy lépéssel lemaradva figyeli a dolgokat, valamiképpen mégis ő válik a történet főszereplőjévé, hiszen narrátorként is az ő hangját hallhatjuk, illetve a vérgőzös események lezárulta után, mint valami nyugvópontra, hozzá térünk vissza, és láthatjuk, a nyugdíjazása után már mennyire nem leli helyét a földi létben.

Furcsa film ez. Úgy indul, mint egy szokványos, dramatikus thriller: megvan a főhős, a menekülő ember, valamint az ellenfél, az érzéketlen killer, ügyesen fel van építve kettejük macska-egér harca is, de aztán mégsem az történik, amit várna az ember (ennél többet elárulni illetlenség volna). Éppen ez a teljesen szokatlan megbicsaklás volt az, ami először zavarba hozott, de az újbóli megtekintésnél már pont ez tetszett benne: a szokásos klisék mellett valami újat is ellőnek az alkotók, ami abszolút egyedivé tudja tenni ezt a mozit. Ennek ellenére persze biztos sokan vannak, akik a vége főcím után pislogva állnak fel, és kérdőn merednek a többi nézőre.

A befejezés furcsa „fordulata” ezúttal nem is Coenék műve. A Betörő az albérlőm sztoriján kívül, eddig minden filmjükhöz ők maguk találták ki a történeteket, ám ezúttal hozott anyagból dolgoztak, mégpedig Cormac McCarthy azonos című, magyarul is olvasható regényéből.

„Éjszaka, lóháton keltem át a hegyen. Hideg volt, a földet hó takarta, Ő utánam ügetett. Nem szólt, csak jött utánam. Maga köré csavarta a takaróját, és lehajtotta a fejét. Ahogy jött, láttam, hogy egy szarv-fáklya van nála, mint amilyet régen használtak. Láttam a szarv belsejét, olyan színe volt, mint a Holdnak. És álmomban tudtam, hogy előre fog menni, hogy valahol tüzet gyújtson a hideg éjszakában. És tudtam, bármikor is érem utol, ő ott lesz majd. Aztán felébredtem…”

Vékony Zsolt

Az írás először a heavymetal.hu-n volt olvasható 2008 szeptemberében.


A számomra legemlékezetesebb Coen-filmekben mindig van legalább egy olyan jelenet, amely egy teljesen hétköznapi, ám pontosan megfigyelt esemény megörökítése révén ellenpontozza egy szituáció drámaiságát, de egyben – épp az ismerőssége miatt – azt is érzékelteti, hogy mindezek a bizarr és gyakran erőszakos figurák mégiscsak abból a világból vétettek, ahol nekünk is élnünk adatott. Ilyen a Véresen egyszerűben az aszfalton lassan végighúzott lapát kísérteties sercegése, A nagy ugrásban a hirtelen kirántott, üres fiókból előcsordogáló ceruza látványa, illetve a megrepedő ablaküveg hangja Az ember, aki ott se volt gyilkossági jelenetében. Efféle profán és költői kép 2007-es filmjükben is akad: a földre rántott, hátulról fojtogatott, haláltusáját vívó rendőr csizmájának sarka fekete vonalak kusza tömegét karistolja a padlóra.

Coenék ismét thrillert forgattak, és ahogy egy ideje már teszik, nem saját ötletből. A Nem vénnek való vidék szokatlanul hűséges adaptációja Cormac McCarthy azonos című regényének, mely  magyarul is olvasható. Az 1980-ban játszódó cselekmény egy táska pénz körül bonyolódik, amely véletlenül kerül a mexikói határvidéken vadászgató vietnámi veterán, Moss (Josh Brolin) kezébe. A több millió dollárral menekülő férfit nemcsak a törvény üldözi (a seriff szerepében Tommy Lee Jones), hanem egy nevetséges kinézetű, ám a végzet feltartóztathatatlanságával közeledő mosolytalan mészáros is (Javier Bardem). A film a westernvilágot is megidézi, pompás tájképekkel csalogat, ám olyan szikár és szótlan, akárcsak tapasztalt férfihősei. Coenék több munkájával ellentétben, ahol a kommunikációs csődből, és a hazugságokból fakad tragédia – most a figurák, a nagy csöndek ellenére is, mintha értenék egymást. Vagy csak annyira bíznak saját képességeikben és emberismeretükben, hogy azt hiszik, megúszhatnak mindent. Talán ilyesmi járhatott annak a rendőrnek a fejében is, aki a film elején hátat fordított a megbilincselt rabnak.
 
Hátradőlésre nézőként se számítsunk, a rendezőpáros a szokottnál is nagyobb befogadói aktivitást vár tőlünk, semmi sincs szájba rágva, csak figyelhetjük zord profik kimért cselekedeteit, csupa miérttel a szánkon. A végére is maradnak megválaszolatlan kérdések, sőt arra is készüljünk fel, hogy a zárókép után csak tanácstalanul pislogunk majd. Coenék az utolsó fél órában bátran ki merik siklatni addig higgadt tempóban közlekedő filmjüket, óriási kihagyásokkal élnek, így a kulcsszereplők haláláról is lemaradunk. Pengeélen táncolnak mindvégig, de az, hogy eddigi legnagyobb bevételüket érték el a Nem vénnek való vidékkel és díjak özönét zúdította rájuk a szakma, őket látszik igazolni. A figyelmes néző azért bizonyára érteni fogja, miért nézi meg a bérgyilkos a csizmája talpát, amikor kilép a házból, miért vonul vissza a seriff és mit jelent az álma az apjáról, aki előresietett, de akit hamarosan ő is utol fog érni.

Vékony Gábor

A kritika Az amerikai dél vonzásában címmel a deol.hu-n jelent meg először 2008 februárjában.