„A hobbim a kitömés. Tudja, a taxidermia. És néha azt mondom magamnak, nemcsak madarakat kéne kitömni…” (Alfred Hitchcock: Psycho)

Spoileres írás következik.

Egy szexuálisan túlfűtött baka, egy túlsúlyos evőbajnok és egy félszeg preparátor összefonódó története alkotja Pálfi György második nagyjátékfilmjének gerincét. A három epizód mindegyike megidéz egy-egy műfajt, a pornót, a sportfilmet, illetve a horrort, míg a film egésze egy három generációs családtörténetet alkot. De ahogyan a kisebb történetek ironikusan kezelik a zsánerek kliséit, úgy a nagy egész sem tartja be a játékszabályokat. Többek között a családtagoknak csak igen szűk körét ismerteti meg a nézővel, nem fest széles társadalmi tablót a különböző korszakokról, és nem él a megszokott dramaturgia (felívelés-csúcspont-hanyatlás-széthullás/újrakezdés) fogásaival sem. Sőt az is kérdéses, hogy egyáltalán egy család tagjainak tekinthető-e a három férfihős, mert az apa és az unoka fogantatásának körülményei is elbizonytalanítanak efelől. Ami mégis szoros kapcsolatot létesít a három epizód, illetve azok központi alakjai között, az a szokatlan nyíltsággal megmutatkozó testiség, az embernek mint biológiai lénynek változatos, helyenként meghökkentő, esetleg megbotránkoztató megjelenítése. Vagy ahogyan a rendező összegezte a három epizód koncepcióját: „az első a sperma, a második a nyál, a harmadik a vér körül mozog.” (Hungler Tímea interjúja Pálfi Györggyel. Filmvilág 2006./2. 8-10.)

A II. világháború idején játszódik a nagyapa, Morosgoványi Vendel története, aki Woyczekhez hasonlóan közlegényként nemcsak hadnagya parancsainak kiszolgáltatott, hanem a tiszt filozofálgatását, tanító szándékú fejtegetéseit is kénytelen nap, mint nap végighallgatni. A hadnagy jóformán csak a szexről beszél, ezzel viszont az egyébként is nőhiánytól frusztrált Vendelt a végletekig csigázza. A baka elfojtott vágyait álmaiban éli ki, egyszer például snájdig katonaként a kis gyufaárus lányt próbálja meg elcsábítani, aztán spermája a csillagokig lövell. Ébren a hadnagy felesége és lányai után leskelődik, de pórul jár, mert a fáskamra résén kidugott péniszére nem a hölgyek figyelnek fel, hanem az éles szemű és hegyes csőrű kakas. A hadnagy feleségét végül sikerül rábírnia egy éjszakai légyottra, az aktust a friss disznóhússal megpakolt teknőben ejtik meg, legalábbis úgy tűnik, hogy ketten vannak. Kétséget az támaszt, hogy bizonyos snittekben mintha csak Morosgoványi lenne látható, a termetes katonafeleség álomkép csupán. Az asszony mégis teherbe esik és az újszülött, a kis Balatony Kálmán malacfarokkal jön világra, árulkodva fogantatása – mégiscsak valós – körülményeiről. A szokatlan testrészt és a vele járó szégyent aztán a hadnagy csípőfogóval tünteti el. Vendel ekkor már nem él, vágyai beteljesülése után a teknőben érte a halál, a felbőszült hadnagy golyója végzett vele.

A középső epizód Balatony Kálmán története, aki egy a valóságban sosem létezett sportágban, a versenyszerű evésben találja meg a vágyainak megfelelő tevékenységet és a felemelkedés lehetőségét. Az ételekből ipari mennyiséget fogyasztó fiú ráérez a testi korlátok külsődlegességére, az evéssel belülről tágítani tudja önmagát, ismeretlen világokat nyithat meg, akár a halállal is szembeszállhat ily módon, kitolhatja életének idejét. Karrierje azonban nem teljesedhet ki, mert szervezete képtelen feldolgozni a menüben rendezett versenyek minden fogását. A magánéletben szerencsésebb, elnyeri az ugyancsak tehetséges ebédelő, Aczél Gizi kezét, pedig arra sporttársa, Miszlényi Béla is pályázott. Az esküvőn azonban, míg Kálmán a Gondolsz-e majd rám című slágert énekli, Gizi és Béla egymáséi lesznek. A nő teherbe esik, és miután a férj is felhagy a versenyzéssel, bemutatókon, pártrendezvényeken kápráztatják el evőtudományukkal a közönséget. A felszabadulás évfordulóján negyven kiló vörös kaviár elfogyasztását vállalják egy külföldi utazás reményében, ám Gizi rosszul lesz, és hamarosan megszületik gyermekük, a kis Lajoska.

A harmadik epizód idején már nincs együtt a család, Gizi disszidált és az 1984-es olimpián egy külföldi csapat edzőjeként lett sikeres. Kálmán többmázsásra hízott és hájának rabjaként már ki sem mozdul a lakásból. A madárcsontú Lajoska preparátorként dolgozik, boltjában mindenfelé kitömött állatok, madarak, medvék, mókusok láthatók. Munkája akad bőven, és a fiú bizarr megbízatásokat is vállal, például dr. Regőczy Andor megrendelésére olyan üveggömb-kulcstartót készít, melyben egy preparált magzat alussza örök álmát. Apja, mivel fia nem tudja kárpótolni őt derékba tört sportpályafutásáért, macskákkal kísérletezik, margarinnal párducnagyságúra hizlalja kedvenceit. A három állatot rács mögött kell tartani, mert az étrendjükből hiányzó húst valószínűleg gazdájuk megtámadásával igyekeznének pótolni. Lajoska magányos, a pénztáros lányt mégsem meri megszólítani, csak reménykedve bámulja naponta a boltban, ahová csokiért és margarinért megy le. Apjával pedig nem találja a közös hangot, Kálmán nem érti meg fia a kitömést művészi szintre fejlesztő ambícióit. Amikor az ifjabb Balatony egy reggel szerelme helyett egy fiút talál a bolti kasszánál, a lakásba lépve pedig azt látja, hogy a macskák kiszabadultak és megölték magatehetetlen apját, különös elhatározásra jut. Az óriási testet kitömi, majd a műhelye mélyén önmaga preparálásába fog. Olyan szerkezetet alkot, ami a veszélyes művelet végéig életben tartja, aztán éles pengék vágják le azokat a testrészeit, a fejét és a jobb karját, amiket egyedül nem képes kitömni. Az így létrejött archaikus szobortorzóra dr. Regőczy talál rá, aki épp a megrendelt kulcstartó miatt látogatott a boltba.

A család története itt még nem ér véget, hiszen Regőczy felismeri a szobor egyediségét, ezért kiállítást rendez preparált testekből. A rideg kiállítóteremben a pezsgőt kortyolgató közönség megcsodálhatja az apát és a fiút, pontosabban, azt, ami a testükből megmaradt, egy csonka család csonka tagjait.

A három epizód megjelenítésében közös a testek megmutatásának naturalizmusa, nemi szervek, zsigerek, vér, izzadság és hányás kendőzetlenül kerülnek a néző szeme elé. A részletek kiemelése csak elvétve tűnik öncélúnak, a jelenetek többségét szerencsére megmenti a rendező ellenpontozásra való hajlama, így a szeretkezés közbeni párbeszéd, vagy az evőemberek rivalizáló dialógusa két „nullázás” (hányás) között bizarr voltával inkább nevetésre késztet. Talán csak Lajoska önkitömésekor érezheti úgy az ember, hogy az egymás után formalinba csobbanó belszervek látványa több a kelleténél. A groteszk ábrázolásmód mellett a minden epizódban felbukkanó szürrealista elemek miatt emelődik el a történet a hétköznapiságtól és a túlzott komolyságtól. Vendel álmában egy megelevenedő képeskönyvben találkozik a kis gyufaárus lánnyal, Balatony Kálmán egy sosemvolt sportág nagy egyénisége, fia pedig az abszurditásig tolja ki a taxidermia lehetőségeit. De ilyen valószerűségen túli tényező a Száz év magányt idéző malacfarkú kisfiú, a tejbegrízevésben versenyző ifik jelenete, amelyben a konyhás néni daruval porciózza ki az ételt, vagy a csokis ostyákat csomagolópapírostul bekebelező Kálmán magánszáma is. A különböző minőségek vegyítésének kiindulópontjai a film alapjául szolgáló Parti Nagy Lajos-novellák, melyek nyelvi bravúrjait Pálfi képi ötletekkel és trükkökkel helyettesíti. Ilyen a már említett megelevenedő képeskönyv, a teknő körül függőlegesen köröző kamera, a léptékek ügyes kombinálása miatt óriásinak tűnő macskatrió, és a corpus magnum, Máté Gábor gigantikussá növesztett alakja az idős Kálmán szerepében.

A történések valószerűségét az is csökkenti, hogy a korszakok pontos behatárolását nem könnyíti meg a film, a tárgyi környezet érzésem szerint szándékoltan elbizonytalanító. Az első epizód éppúgy játszódhatna az I. világháború idején is, a második az 1960-as vagy ’70-es évek közegében, Balatony Lajos pedig ugyan jelenbeli bevásárlóközpontba jár vásárolni, műhelye falait mégis a 80-as évek plakátjai díszítik. A zárójelenet kiállítóterme éppúgy lehet napjaink, mint a közeljövő high-tech világának része. A pontosítást csak a három főhős egymáshoz viszonyított életkora segíti valamelyest.

Az epizódok főhősei egy-egy emberi vágyat testesítenek meg és viszik szélsőségekig: Vendel a kielégülést, Kálmán az evést, Lajos pedig a fiatalságot szeretné állandóvá tenni az életében. Tervük, ha felemás módon is, de sikerül, a katona szeretkezhet, igaz, rögtön utána meghal; a sportoló élete alkonyán egyfolytában eszik, de magatehetetlensége lesz a veszte; a preparátor megőrzi testét az utókornak, bár ebbe azonnal bele is pusztul. A szenvedést okozó késztetések egy generációval később teljesülnek: a szeretkezés Kálmán kiváltsága lesz, a becsvágy majd Lajost teszi híressé, elérve azt, ami apjának nem sikerült. A nőkkel szemben viszont éppoly szerencsétlen, mint a nagyapja, tehát hármuk története a körkörösség mentén is leírható.

A három epizódot összefűző testiség a töm ige különböző jelentéseit is magában rejti. A nagyapa semmi mást sem szeretne csak nőket „tömni”, az apa az ételt tömi magába, a fiú testek kitömésével keresi a kenyerét. A tömés valamilyen űr, hiány megszüntetésére szolgál, egy adott forma minél teljesebb kitöltését jelenti. A főszereplők életüket teszik, tennék teljesebbé a „töméssel”, tartalmasabb létre, boldogságra vágynak. Az ehhez vezető utat mindhárman megtalálják, ám vagy tartóssá tenni nem tudják a boldogságot, mint Vendel és Kálmán, vagy ha mégis, az elégedettség megélése, kiélvezése válik lehetetlenné számukra, mint Lajos esetében. A halál utáni megbékélés sem adatik meg az apának és az unokának, ők múzeumi öröklétre kárhoztattak, Vendel temetéséről is lehetnek elképzeléseink kiszolgáltatott élete és halála alapján. A temetés szó szintén a töm igére vezethető vissza, jelképesen tehát a három férfi életcélját jelentő tömés még haláluk után is kudarccal végződik.

Az utolsó epizód és a zárlat érdekes kérdéseket is fölvet. Vajon művésznek tekinthető-e egy leginkább kézügyességet és precizitást igénylő szakma tehetséges képviselője? Az általa kitömött állatok esztétikai értékkel is bírnak? Műalkotás-e egy preparált emberi test? Formája alapján talán igen, keletkezését tekintve nem, csakhogy fontos-e ezt figyelembe venni? Balatony Lajos önkitömése egyszeri és megismételhetetlen, egy közönség nélküli performanszra emlékeztető gesztus, melyben saját testének felszámolása és újraalkotása eltörli alkotó és mű különbségét. Abban a pillanatban, ahogy elkészül a mű, a létrehozójának helyébe lép, ugyanakkor örökké jelenvalóvá is teszi az alkotót, aki ezentúl önmaga szobraként áll előttünk. A létrejött szobortorzóról nehéz eldönteni, hogy archaikus vagy kortárs, az elit- vagy a tömegkultúra terméke-e. Paradox alkotás, ami alkotóját annak halála révén teszi halhatatlanná. Lajost művésznek tekintik a film végén, ami legitimálja önpreparálását, az viszont, hogy épp dr. Regőczy, vagyis egy ellenszenves, torzult lelkű figura lesz Balatony felfedezője és első méltatója, erősen ironikussá teszi ezt a legitimációt.

A film befejezése megadja azt a lehetőséget, hogy visszamenőlegesen Vendel és Kálmán tevékenységében is észrevegyük egy-egy sajátos művészlét lehetőségét. A nagyapa lehetne a naiv, ösztönös művész prototípusa, az ősnemző, akinek nyughatatlan fallosza a tűzzel, a vízzel, a csillagokkal, az állatokkal is kapcsolatot teremt. A harmónia mégis hiányzik az életéből, ezért keresi folytonosan a kielégülés más útjait is. Fia, Kálmán a Schillertől származó kategóriák másik pólusát képviseli, szentimentális, vagyis tudatos, modern művész, akinek eszményét a belső végtelenségről a valóság hiúsítja meg. Önkiteljesedését korlátozott képességei gátolják, lelkileg kész mindent befogadni, ám a teste erőtelen. Lajos, mintha mindkettőből őrizne valamit, nagyapjától a természettel való közelséget, a látható iránti érdeklődést, apjától a befelé figyelést, a reflektáltságot, a tudatosságot örökölte. Az önkitöméssel természetes és mesterséges, isteni és emberi teremtés egységét hozta létre, beteljesítve saját és elődei vágyait. Boldogsága mégsem teljes, mert a kitöméssel létrejött új testből hiányzik a teljesség: „Azt, amit ilyenkor érzel, azt nem nagyon lehet kitömni.” – ismeri be tette korlátait halála előtt nem sokkal. Ezt a vallomást csak fenntartásokkal kezelhetjük, ugyanis az idézet a kész műben nem hangzik el, a film szinopszisából származik (Filmvilág 2004./02. 10-14.). A vágy elérése csak újabb hiányt szül, aminek elérésére tovább lehet vágyakozni. A szenvedély és a szenvedés kézen fogva járnak, és hogy ez nemcsak szélsőségesen formálódó életpályák esetében van így, hanem mindannyiunk sorsa, azt a filmbeli túlzások felnagyítják, ugyanakkor, extrém voltuk miatt valamelyest el is takarják a szemünk elől.

A Taxidermiával Pálfi még tovább merészkedik egy jószerével járatlan úton, amin első filmje, a szintén formabontó, beszéd nélküli Hukkle jelentette az első lépést. Szókimondó és következetes második műve tudatos film az ösztönökről, zsigertörténet az emberi vágyakról, a zsákutcába jutó magyar (kelet-európai) sorsokról, egyszerre taszító és vonzó, gyomorforgató és kacagtató. Képi megvalósítása lenyűgöző, amiért elsősorban az operatőrt, Pohárnok Gergelyt, és a látványtervezőt, Asztalos Adrient illeti elismerés. Olyan filmek hatása érződik a Taxidermián, mint A nagy zabálás vagy a Rózsaszín flamingók, ezért külföldön is könnyebben utat talál a közönséghez. Idehaza a Filmszemle fődíja jelzi, hogy a szakma elismeri a mű értékeit, bízzunk benne, hogy a közönség gyomra is beveszi Pálfi György főztjének szokatlan ízeit. Az ínyencek máris kultuszfilmként emlegetik.

A kritika eredetileg „Üregbe húst temetni…” címmel jelent meg a Debreceni Disputa 2006 szeptemberi számában.