Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford, 2007)

Westernfilm a sztárkultuszról – spoileres írás következik.

assassination_of_jesse_james-1.jpg

Aligha vonható kétségbe, hogy a westernfilm sokadik reneszánszát éli napjainkban. A legalább az 1960-as évek óta folyamatosan temetett, filmkészítők, rajongók, kritikusok által elsiratott zsáner az utóbbi néhány évben készült maroknyi, ám szinte kivétel nélkül figyelemre méltó darabja ékes bizonyítékát szolgáltatja a vadnyugati történetek életképességének. Az 1990-es évek elején élt át hasonló felfrissülést a műfaj a Farkasokkal táncoló és a Nincs bocsánat Oscar-díja idején, amit aztán a sikerhullám meglovagolásának szándékával készült jobb-rosszabb alkotások követtek (Tombstone – A halott város, Wyatt Earp, Geronimo, Gyorsabb a halálnál, Halott ember). Az ezredforduló óta a western a legváratlanabb átmeneti műfajformákban és országokban bukkan fel, az alkotók során végigtekintve pedig ugyancsak szokatlan nevekbe ütközhetünk. Az utóbb néhány évben készült francia képregényalapú drogwestern (Blueberry – A fejvadász), ausztrál cowboyfilm a rockballadáiról ismert Nick Cave tollából (Az ajánlat), a tajvani Ang Lee bukolikus szerelmesfilmet készített (Brokeback Mountain – Túl a barátságon), Tommy Lee Jones (Melquiades Estrada három temetése) és a Coen testvérek (Nem vénnek való vidék) pedig még közelebb hozták a vadnyugat világát a jelenkorhoz. A hazai mozikba a közelmúltban eljutott Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford címén kívül azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy kortárs jelenségek – a sztárkultusz és a bulvármédia – gyökereit kutatja.

Az ausztrál születésű Andrew Dominik második filmje a westernek azon ágához sorolható, amely egy valóban létezett személy életútját, pályafutását követi nyomon. Ezek az alkotások a Billy, a kölyök-féle törvényenkívüliek, vagy a Wyatt Earp nevével fémjelezhető békebírók tetteire koncentrálnak, hol mítoszteremtő, hol mítoszromboló szándékkal, a történelmi tényeket majdnem mindig nagyvonalúan kezelve. Dominik munkája letér erről a csapásról: a hírhedt bandavezér, Jesse James életét igyekszik a lehető legpontosabban, a tényekre szorítkozva elmesélni, mindehhez jó alapot szolgáltat neki Ron Hansen 1983-as dokumentumregénye. Dominik filmnyelvi eszközzel jelzi, hogy a hitelesség követelményének, ha a vadnyugatról van szó, szinte lehetetlen megfelelni, valószínűleg ezért alkalmaz a narrátorszöveg alatt olyan torzító lencsét, ami a kép széleit homályban hagyja – így utal a tisztánlátás nehézségeire. A másik fontos újítása, hogy a banditaéletrajzból kihagy minden, a gyerekkorra, a korai évekre, az ismertté válásra vonatkozó elemet és Jesse James életének utolsó szakaszára helyezi a hangsúlyt. Mindezek mellett, mint már a körülményes, aggályosan pontos címadásból következik, a haramiával egy szintre emeli annak gyilkosát, a tejfelesszájú Bob Fordot. Az ausztrál rendező alkotása tehát ötvözi a westernt a biopic (életrajzi film) műfajával és az ez utóbbi zsánerben gyakori kettősportré is furcsa összefüggésben kerül a néző elé, hiszen nem fegyvertársak (Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Bonnie és Clyde), üldözött és üldöző (Amerikai gengszter), vagy férj és feleség (A nyughatatlan) kapcsolata a téma, hanem egy – mai fogalmakkal élve – sztárnak és rajongójának viszonya.

assassination_of_jesse_james-2.jpg
A 19. század utolsó harmadában szárnyát bontogató bulvármédia kiváló témára talál a vadnyugati haramiák, különösen Jesse James (1847-1882) alakjában. A homályos életrajzi adatok, a szóbeszédek mellett a James-banda is formálta önmaga ikonját, amikor a sajtóba bevezette „a gazdagoktól lopunk, a szegényeknek adunk” szinte mindig működőképes toposzát. Ezt a jelmondatot a polgárháborús eszményekhez való talmi ragaszkodással fejelték meg, állításuk szerint ugyanis csak jenkiket támadtak meg, a délieket pedig segíteni igyekeztek, nem meglepő hát, hogy a Konföderáció hívei nem banditának, hanem szabadságharcosnak tekintették a James testvéreket (l. Berkes Ildikó: A western. Bp., 1986. 62-66.). Jesse tizenhat éven át menekült a törvény elől és mindig jó érzékkel állt odébb egy-egy városból, mielőtt végzetesen megszorult volna a nyaka körül a hurok. Míg a modern Robin Hood-mítoszból és a déli polgárok megkíméléséből egy szó sem volt igaz, addig az előre kitervelt, pontosan végrehajtott vonat- és bankrablások, illetve hidegvérű gyilkosságok valóban az ő és társai lelkiismeretét terhelik.

A közismert emberekkel való személyes találkozás törvényszerűen csalódással jár, hiszen nem magát a sztárt, hanem csak a média által közvetített és a fantáziánkban formálódott képét imádjuk, vagyis egy ikont, vágyainknak a sűrítményét. A film ennek a kiábrándulásnak a folyamatát is bemutatja. Az alig húszéves Robert Ford ponyvafüzetek, újságcikkek és a saját fantáziája segítségével alkot ideálképet Jesse Jamesről. Vágyai nemcsak a bandita személyes megismerésére sarkallják, hanem a már korábban törvényenkívülivé vált bátyja, Charley segítségével Jesse mellé is szegődik Missouriban, a Blue Cut-i vonatrablás előtt. Ez a James-banda utolsó akciója, a mérsékelt sikerű bűntény után Jesse bátyja visszavonul, a tagok szétszélednek, ki önként, ki a főnök utasítására. Robert Ford egy nappal tovább maradhat, mint a többiek, ebben Jesse különös bizalmát véli felfedezni, de csak az lesz a feladata, hogy segítsen a főnöknek és a családjának a költözésben, aztán mehet, amerre lát. A fiatalember alig elkezdődött bűnözőkarrierje már véget is ér, úgy tűnik, belőle nem lesz híres bandita.

assassination_of_jesse_james-3.jpg
Jesse rövid idő múlva felkeresi a banda egykori tagjait, attól tartva, hogy előbb-utóbb a vérdíj reményében valamelyikük őt is feladja majd. Ezt csak úgy akadályozhatja meg, ha végez velük. Jesse hamarosan megérkezik a Ford testvérekhez is, a kényszerű viszontlátás miatti feszültség a vacsora alatt kézzel tapintható, ennek oldásaképpen kérik meg Bob Fordot arra, hogy meséljen gyerekkori rajongásáról Jesse-nek. A fiú, amíg csak hallott-olvasott a híres bűnözőről, a közöttük lévő távolságot úgy próbálta csökkenteni, hogy kettejük életrajzában keresett közös vonásokat. Számosat talált is, például azonos a testmagasságuk és a szemük színe, valamint mindkettejük apja lelkész volt. Ezen fellelkesülve Jesse azzal hárítja el a válaszadást egy személyes kérdésre, hogy kérdezzék inkább Bobot, hiszen „ő a szakértő”. A fiatalember a gúnyolódó hangnemen láthatóan megsértődik, és elhallgat. Legközelebb akkor látjuk viszont, amikor épp alkut köt a Pinkerton ügynökség detektívjeivel bálványa elárulásáról.

Jesse hamar felismeri Bob áhítatos rajongását, és talán még tetszik is neki mindez. Furcsa, se veled, se nélküled kapcsolat alakul ki közöttük, amiben a bandita mintha kísértené a sorsot. Fél a Ford testvérektől, de elviszi őket a saját házába, később ő ajándékoz pisztolyt a fiatalabb fivérnek, majd a saját fegyvereit lerakja, és hátat fordít Bobnak, hogy egy képet megigazítson a falon. A rajongó ekkor lövi le bálványát, hogy aztán nem kis büszkeséggel induljon táviratot feladni: „Lelőttem Jesse Jamest. Robert Ford” Ekkor már érzi, semmi sem akadályozhatja meg, hogy híres legyen, a távírdásznak büszkén veti oda egymondatos üzenete kéziratát: „Megtarthatja!”

assassination_of_jesse_james-4.jpg
Robert és Charley Ford ezután több százszor adja elő színpadon, hogyan teltek Jesse James utolsó percei; a báty a bűnözőt, öccse önmagát alakítja. A fiatalabb testvér nem veszi észre, hogy a színházat estéről estére megtöltő érdeklődők nem a merénylővel, hanem az áldozattal azonosulnak, nem Bob „hőstettét”, hanem egy kivételes ember tragikus bukását akarják látni. Charley hamarabb ráébred erre, és mintha csak utólag akarna tisztelegni a halott előtt, egyre pontosabban kezdi megidézni Jesse mozdulatait. Az idősebb Ford később az öngyilkosságba menekül. Bob viszont minden bekiabáló nézőnek nekiront, nem érti az ellene táplált ellenszenvet. Tiszteletet, csodálatot várt, nem pedig gúnyt és megvetést. Képes volt kitörni a névtelenségből, olyan ember lett, akiről mások beszélnek, megbecsülést szeretne, de rajongói egyáltalán nincsenek, sőt a közvélemény elítéli. Nehezen látja be, miben tévedett: Jesse James nemcsak az ő bálványa volt, és azzal, hogy megölte, csak még híresebbé tette a bűnözőt, fokozta iránta a kíváncsiságot. A bandita élete, bűnei, holtteste, háza, fotója iránt hirtelen megnőtt az érdeklődés, míg a merénylő a gyilkosság elkövetésekor élete legnagyobb pillanatát élte át, holott ő sokáig azt hitte, ez csak a kezdete volt egy leendő ragyogó pályafutásnak. A végzet aztán őt is eléri az erőszakos halál képében, Jesse egy rajongója lövi le a kocsmapultnál.

A törvényenkívülit egyáltalán nem idealizálja Dominik filmje, sőt inkább lerombolni igyekszik a mítoszt: Jesse James fegyvertelen emberekre támad, összever egy gyereket, egykori emberét pedig hátba lövi. Szinte végig csendes és gyanakvó, nem árulja el mi az, amit tud, mi az, amit csak sejt, folytonos feszültségben tarja az embereit. Talán ez is okozza vesztét, magára marad, mert senkiben sem tud eléggé megbízni, illetve egyik bandatag sem tudja, főnöke megbízik-e benne. A film a másik amerikai mítoszt, az amerikai álom, az árnyékát átlépő, önmagát megvalósító kisember kultuszát is kikezdi az ismertségre áhítozó, de a saját elveihez sem hű, erkölcsi korlátokat is átlépő Robert Ford révén.

assassination_of_jesse_james-5.jpg

A sztár egy néhány jellemvonással felvázolható típus képviselője, imázsa alig változhat, meg kell őriznie állandóságát, különben elveszítheti népszerűségét. Jesse Jamesről a ravasz, erőszakos, de nemes lelkű bandita képe alakult ki a ponyvairodalomnak hála. Halálának körülményei csak fokozták a kultuszt. A film be is mutatja, hogyan fotóztatták magukat a törvény őrei Jesse James holttestével, sőt abban a beállításban, amikor James deszkalapra kötözött holtteste a fényképezőgép lencséjén tükröződik, az optika mintha koporsóként funkcionálna, jelképezve, hogy a bandita hírét a médiavilág és a technikai képrögzítő eszközök őrzik meg a jövőnek. Amik persze ezzel együtt meg is dermesztik ezt az imázst, amire aztán csak újabb legendák rakódnak. Ez utóbbi jelenségre is reflektál a film, amikor egy kocsmazenész (alakítója a melankolikus filmzene társszerzője, Nick Cave) Jesse-ről és családjáról énekel balladát. Ő három gyereket említ, holott Jamesnek csak egy lánya és egy fia volt. Ironikus, hogy az épp ott iszogató Robert Ford igazítja helyre a téves informácót.

A két címszereplőt alakító színész kiválasztása túlzás nélkül nevezhető telitalálatnak, mégha mindketten bő tíz évvel idősebbek is a figurák valós koránál. Brad Pitt már nem először bizonyítja, hogy törvényszegő, a társadalmon peremére szorult karakterek megjelenítésében a legjobb, gondoljunk csak a Kalifornia, a 12 majom, a Harcosok klubja, vagy a Blöff című filmekre. Jesse Jamest szögletes mozdulatokkal, kapkodó fejmozgással, kifürkészhetetlen hallgatagsággal, illetve harsány nevetéssel kelti életre. Robert Fordot Casey Affleck el-elcsukló hangja, erőltetett mosolya, tétovasága szemernyit sem teszi szimpatikussá, legfeljebb szánalomra méltó pancserré és a néző iránta érzett ellenszenve a film végére csak fokozódik. Generációjának legnagyobb filmsztárja, a közismertség minden előnyét és hátrányát jól ismerő Pitt hihetően formálja meg a kiégett hírességet, míg a feltörekvő, egyre ismertebb, ám nem kifejezetten sztáralkatú Affleck az árnyékembert, az életét bálványához igazító rajongót kelti életre emlékezetesen.

assassination_of_jesse_james-6.jpg
Az ausztrál rendező alkotása az érdekes téma és a nagynevű közreműködők ellenére is csak kevesek filmje. Dominik mellőzi a műfaj számos alapvető elemét, nincs pisztolypárbaj, románc, indiántámadás, a törvény képviselői is csak mellékszereplők. A film tempója szokatlanul lassú, a hangulat elégikus, a rendező sok időt hagy a szemlélődésre, a figurák megismerésére. A helyenként túlságosan ráérős cselekménybonyolítást Roger Deakins tágas terekről, vonuló felhőkről, gyéren világított szobabelsőkről, vagy az éjszakai vonat fényei által megvilágított, arcukat kendővel takaró banditákról készült nagyszerű felvételei ellensúlyozzák. A vonat elleni attak jelenetei egyébként tisztelgésnek is tekinthetők Edwin Porter 1903-as alkotása A nagy vonatrablás előtt, amelyet az első westernfilmként tartunk számon.

A cowboyfilm él, és olyan alkotók is, akik nagy kedvvel próbálnak ki új műfajokat, előbb-utóbb eljutnak a vadnyugatra. A bátran kísérletezgető James Mangold már megtette a magáét a Ben Wade és a farmer tetszetős remake-jével (Börtönvonat Yumába), a hírek szerint a kaméleontermészetű Ridley Scott is westernt forgat, és talán egyszer Spielberg vagy Scorsese is kap egy jó forgatókönyvet marhahajcsárokról, banditákról, indiánokról. De arra vagyok a leginkább kíváncsi, hogy a western újvilági és európai ágának összekapcsolója, a fáradhatatlan Clint Eastwood vajon kimondta-e már a végső szót ebben a témában?

 
A kritika eredetileg „Híres vagy, hogyha ezt akartad…” címmel jelent meg a Debreceni Disputa 2009. januári számában.