Mentőöv a kikötő kövén – Tarr Béla és a reménytelenség újabb változata.

Az angol detektív gyilkossági esetet rekonstruál egy francia város kikötőjében. Segédeivel elpróbálja, nem sokkal korábban hogyan dobhatott partra – a kikötői ellenőrzést megkerülendő – a Londonból hajóval érkezett Brown egy lopott pénzzel teli táskát az ott várakozó társának. Azóta a társ holttestét már kiemelték a kikötő szürke vizéből, feltételezett gyilkosa, Brown pedig a közelben bujkál valahol. Azt csak a néző tudja, hogy a táska tartalma most annál a váltóőrnél van, aki éjszakai őrhelyéről, egy magasított üvegkalitkából nemcsak Brown érkezésének és a gyilkosságnak volt szemtanúja, hanem annak is, hogy a lezuhanó test táskával a kezében esett a tengerbe. Maloin, az őr kis várakozás után kihalássza a poggyászt, majd úgy dönt, a benne talált pénzről nem szól senkinek. A rendőri rekonstrukció során a nyomozó a kézipoggyászt egy a hajóról leakasztott mentőövvel helyettesíti; az éles szemű detektív tán nem is sejti, ezzel a kényszerű pótlékkal mennyire rátapintott a lényegre. Maloin élete a lakás, az őrtorony és a kocsma határolta területen távlattalanul, tisztes egyszerűségben, felesége és nagylánya társaságában zajlik, számára tehát tényleg mentőöv a megtalált pár ezer font. Ez a metafora azonban Maloin terveinek kudarcát is előre sejteti, épp olyan hasznavehetetlen ez a hirtelen jött lehetőség, mint egy vízi életmentő eszköz a kikötő kövén.

A váltóőr egész élete a határon való létezésről szól. Munkáját tenger és szárazföld, Anglia és Franciaország határán végzi, kis üvegbódéja, mintha ég és föld között lebegne. Nem csoda, hogy egyszer kísértést érez a határok átlépésére. A hallgatással és a pénz megtartásával a tisztesség, a morál megsértését választja, céljai persze nem lehetnek nagyok, csak egy kicsivel élhetőbb életben bizakodhat. A monoton, semmilyen meglepetést nem tartogató, szegénységgel terhelt hétköznapokban felcsillan némi remény, de Maloin hamar rájön, hogy a gazdagság sem áldás. Aki ennyi időt leélt a nélkülözésben, annak vágyai is igazodnak lehetőségeihez, aki hirtelen sok mindent (de nem mindent) megvehet, az nem tud venni semmit, csak csillogó álmok földszintes kiadását. Ebben rejlik Maloin egyik tragédiája, a másik pedig abban, hogy bűnét hiába tetézi végül egy még nagyobbal, sorsa nem a bűnhődés, a megtisztulás lehetősége lesz, hanem emberségének, önbecsülésének totális megsemmisülése.

Tarr világképe könyörtelen és vitatható, de olyan szuggesztíven képes filmmé alakítani vízióját megváltatlan, szétmálló életünkről, hogy nehezen tudunk szabadulni a hatása alól. A Kárhozatban megtalált, a Sátántangóban önmaga határait kitapogató, majd a Werckmeister harmóniákkal kiforrott stílusát A londoni férfiban töretlenül viszi tovább. Sőt, ha lehet, a formanyelv még mívesebbnek tűnik, szinte tökéletesre csiszoltnak, ami Tarr következetes és perfekcionista alkotói hozzáállásáról tanúskodik. Némiképp újításnak tekinthető, ahogyan a rendező a hangkulisszát is jelentéssel ruházza fel. Több jelenetet egy-egy hanghatás, dallamtöredék vég nélkülinek tűnő ismétlésével fokoz nyomasztóvá, a sikátorban például egy labda pattogása hallik, másutt metronóm veri a taktust, a hentesüzemben szüntelen csattog egy bárd. Filmje ezúttal is fekete-fehér, minden jelenet egyetlen, mesterien megkomponált beállítás, a kameramozgás lassú, a képek sárnehezek, de néhány hosszabban kitartott, fényképszerű plán – mondjuk egy székre dobott nadrágról – képes érzékeltetni ezen örömtelen világ költőiségét is. Kamerája sokat időz levegőtlen szobákban, széles férfihátakon, éltes arcokon, ha van türelmünk, az idő múlását érhetjük tetten általuk. Láthatjuk, ahogyan megszárad a kályhára tett papírpénz, vagy ahogyan könnybe borul egy női szempár.

Tarr műve persze abban is eltér korábbi munkáitól, hogy elhagyta jól ismert terepét, külföldön forgatott, szokatlan alapanyagból, a Maigret-történetek szerzőjének kisregényéből. Igaz, sem a korzikai helyszínt, sem a Simenon-mű pszichológiáját, a Maloin és Brown sorsa közötti tükörjátékot nem engedi érvényesülni filmjében. Mintha bizonyítani akarná, hogy amit magyar bányászkocsmákról, mezőgazdasági telepekről, alföldi kisvárosokról és azok lakóiról megmutatott, az másutt, tőlünk nyugatabbra is érvényes. Úgy érzem, ezzel Tarr mégsem nyit szélesebb perspektívát, csak valamivel kisebb átütő erővel mondja azt, amit eddig: a nyomorúság mindenütt jelenvaló, reménykedni bármilyen helyzetben lehet – csak nem érdemes.


A kritika 2008-ban készült.