A bizsergető (The Tingler, 1959)

Hangosfilmben is elveszhet a sikoly –  avagy a félelem megroppantja a gerincet.

the_tingler-3.jpg

Megborzongtam, végigfutott a hideg a hátamon, mintha jeges kéz ért volna a tarkómhoz – valószínűleg mindannyian tettünk már hasonló kijelentéseket, hogy szavakba öntsük az átélt félelem érzését. A művészettörténet számtalan alkotása – haláltánctól a metálig, mesétől a horrorig – képes felkelteni, majd feloldani bennünk a rettenetet, de a rémület hatását, fizikai tüneteit (lévén ez inkább a tudomány felségterülete) csak keveseknek jutott eszébe alkotásuk középpontjába állítani. Ám egy rutinos forgatókönyvíró (Robb White), egy, a mozizást a vásári mutatványokkal ötvöző rendező (William Castle) és egy, a legőrültebb szerepeket is komolyan vevő színész (Vincent Price) lehetetlent nem ismerve álmodta mozivászonra a megtestesült félelmet. A klasszikus B-film receptjéből indultak ki: végy néhány alapkaraktert a megszállott tudóstól a hűtlen feleségig, találj ki egy bizarr lényt, majd adj a történethez némi tudományosnak ható handabandázást. Ha ehhez még filmes önreflexiót is keversz, akkor olyan zseniális őrültség lesz a végeredmény, mint A bizsergető.

Warren Chapin patológus (Price) megszállottan keresi a félelem emberi szervezetre gyakorolt hatását. Beazonosít egy, a hátgerincen élő, százlábúra hasonlító, bizsergető névre keresztelt parazitát, amely a rémület átélésekor növekedésnek indul, s szorításával képes halált előidézni. Egyetlen ellenszere van: a minél hangosabb sikítás.

A bizsergetőre nemcsak szemérmetlenül hatásvadász volta, hanem amiatt sem lehet haragudni, hogy maximálisan kiaknázza az alapötletében rejlő lehetőségeket. A címszereplő lényt a maga testi mivoltában az első egy órában nem mutatja meg, mégsem unatkozunk. Ez részben Vincent Price remek alakításának köszönhető, melyben külön öröm minden olyan alkalom, amikor érzékletes hangján kimondja a „tingler” szót, vagy homlokát ráncolva felvonja valamelyik szemöldökét. A szkript mindössze hat szereplőre épül, de ennyiből is viszonylag széles skáláját képes bemutatni a párkapcsolati problémáknak. Látunk egy bimbózó, egy élhetőnek tűnő és egy már kihűlt viszonyt, amelyben a másik pisztollyal fenyegetése és megmérgezése is része a napi rutinnak.

the_tingler-2.jpg

Hiába Chapin doktor a főszereplő, számos vonása megnehezíti a vele való azonosulást: munkamániája elhidegítette tőle a feleségét, ifjú kollégájával szereztet be magának drogot, és nemcsak emberbaráti szeretetből érdeklődik Martha, a süketnéma mozitulajdonos iránt, hanem benne látja a bizsergető legideálisabb gazdatestét. Ezek után a néző az asszony halálra rémítését sem tudja más szereplő számlájára írni, csak az orvoséra, persze a forgatókönyv azért tartogat meglepetéseket.

William Castle munkája a legkorábbi játékfilm, amely az LSD hatását ábrázolja. A doktor önmagán próbálja ki a szert, hogy felszínre törő rémálmai segítségével lokalizálhassa a bizsergetőt. Precízen magnóra mondja tapasztalatait, amíg elszabaduló kényszerképzetei ezt meg nem akadályozzák. (Fantasztikusan mulatságos, ahogy a szoba összezsugorodását vizionáló orvos széttárt karokkal kiáltozik: „A falak! A falak!”). Még két jelenet tekinthető drogszülte fantáziának. Először Marthát rémisztgetik önálló életre kelt tárgyak, fejszét dobáló szőrös mancsok és egy vérrel teli fürdőkádból kinyúló kéz. Ebben a jelenetsorban már nem a verbalitás, hanem a vizualitás közvetíti az átélt félelmet, s egy ponton az addig fekete-fehér filmben vörös vér uralja a vásznat. Hirtelen a képminőség is megváltozik, mert nem a fekete-fehér képkockákat festették vörösre, hanem eleve színes filmre forgattak, csak a fürdőszoba minden elemét, beleértve a színésznőt is, öltöztették, festették a fekete, a fehér és a szürke árnyalataiba. Egy későbbi jelenet aztán valamelyest racionális megoldással szolgál a bizarr eseményekre, vagyis már nem az LSD hatásaként magyarázza a fenti látványt, azonban a film végén váratlanul bezáródó ajtó és ablak esetében már ilyen fogódzót sem kapunk az értelmezéshez.

the_tingler-1.jpg

A film utolsó tíz percét nehéz széles vigyor nélkül nézni: az elszabadult bizsergető egy résen át lekúszik a filmbeli moziterembe, ahol épp vetítés zajlik. Amikor a fények kialszanak, Vincent Price hangja figyelmezteti a teremben ülőket: „Hölgyeim és Uraim, kérem, ne essenek pánikba. De sikítsanak, sikítsanak az életükért!” – s hirtelen mi, nézők is bekerülünk a filmbe, eggyé olvadunk az ottani közönséggel, a felszólítás ránk is vonatkozik. Castle annak idején semmit sem bízott a véletlenre, a moziszékek alá szerelt Percepto nevű találmány elektromos rezgéseivel fokozta a hatást, sőt előre felbérelt néhány személyt, akik sikítással vagy szimulált ájulással rémisztgették a nézőtéren helyet foglalókat. Műve mai befogadója már nem élheti át egy effajta szellemvasúti előadás groteszk humorát, de A bizsergető van annyira jó film, hogy az elvarázsolt Castle trükkjei nélkül is szórakoztató és emlékezetes maradjon.