Fincher harmadik munkája a Hetedikben megkezdett thrillervonalat viszi tovább kicsit kevesebb vizuális bravúrral, ám még csavarosabb történetvezetéssel. Írásom enyhén spoileres lesz.

A Játsz/ma főhőse a dúsgazdag, könyörtelen, ám sivár életű bankár, Nicolas Van Orton (Michael Douglas), akit 48. születésnapja alkalmából öccse, Conrad (Sean Penn) meglep egy különleges ajándékkal. Egy Civil Rekreációs Szolgálat (CRS) nevű intézmény azoknak szervez játékokat, akik elégedetlenek eddigi életükkel és egy kis változatosságot, izgalmat szeretnének. Van Orton válságos időszakot él át, nemrég vált el, magányos, és épp annyi idős, mint ahány évesen az apja levetette magát a családi kastély tetejéről. A bankár eleinte vonakodik, majd mégis belevág a játékba, aminek hatására különös események özöne zúdul rá, pl. egy pincérnővel kell menekülnie az éjszakában, kompromittáló felvételek kerülnek a szállodaszobájába, aztán feltörik a házát. Mindez azonban csak bevezetője az igazi kihívásoknak és meglepetéseknek.

A film sajátossága, hogy nem használja a műfaj egyik alapelemét, a suspense-t, vagyis a nézőnek nincs előnye, többlettudása a főhőssel szemben. Van Ortonnal egy időben szembesülünk a szokatlan eseményekkel, és majd mi is csak a legvégén értjük meg a játék valódi célját. Addigra a könyörtelen, jéghideg üzletember – mivel fokozatosan másokra odafigyelő és a hibáit belátó személlyé válik –, a szimpátiánkat, sőt a sajnálatunkat is elnyeri. A játszma örvénye egyre mélyebbre rántja Nicolast, aki egy ponton túl ráébred, hogy a tét már a teljes egzisztenciája, sőt az élete. Az egyre sötétebbé váló film aztán óriási fordulattal zárul, amely annyira kiszámíthatatlan és elképesztő, hogy miatta még a kisebb-nagyobb valószerűtlenségek felett is hajlandó szemet hunyni az ember.

A Játsz/ma azonban a végkifejlet ismeretében is többször újranézhető alkotás, mert érdekfeszítő a felépítése és kiváló a tempója. Amikor már azt hisszük, hogy (a főhőssel együtt) megértettük a játék logikáját, akkor egy újabb csavar ismét elbizonytalanít bennünket. Fincher bizonyítja, hogy remek színészvezető, Michael Douglas élete egyik legjobb alakítását nyújtja, játéka a szerep megkívánta széles érzelmi skála minden momentumában hiteles.

A rendező ezúttal a gazdagok világán keresztül mutatja meg a manipuláció, a kiszámítható emberi reakciók működését. Az, hogy a CRS valódi felépítéséről, méretéről, hatalmáról szinte semmi sem derül ki, a rendező által kedvelt összeesküvés-elmélet újabb példája. A minden részletre figyelő, az egész életet behálózó, mindenkit felhasználó, ám személytelen és titokzatos társaság a modern kor emberének paranoiás félelmeit testesíti meg. A főhős hiába hiszi azt, hogy egy ponton túl már ő irányítja az eseményeket (ahogy a Hetedik nyomozói is ebbe a csapdába sétáltak) a végén ébred rá, hogy valójában egy fölötte álló hatalom tervét hajtotta végre, figuraként mozgatták egy sakkjátszmában.

„A színház az egész város volt, a színészek száma légiónyi, és a dráma, amelynek az ő halála volt a végkifejlete, sok napon és sok éjszakán át tartott” – írja Borges Az áruló és a hős című novellájában. Az argentin író művében a két címszereplő valójában egyetlen személy, egy olyan becstelen ember, akit a kortársak maszkíroztak mártírrá szabadságharcuk sikere érdekében. Fincher más szinten gondolja újra igaz és hamis viszonyát, nála nem a történelem lepleződik le fikcióként, hanem egy életszerű játék alakul át valódi életté, hogy a végén kiderüljön róla, mégis „csak” játék volt.

A szöveg eredeti változata 2005-ben készült.