Fincher máig legmerészebb és legösszetettebb munkáját készítette el Chuck Palahniuk 1996-os regényéből. Ez a rendező első könyvadaptációja (érdekesség, hogy ezt követően a Pánikszoba kivételével viszont már nem forgatott eredeti forgatókönyvből), de korábbi filmjeinek témái itt is megjelennek: jólét, unalom, lelki problémák, fanatizmus, befolyásolás, valamint férfi és nő ambivalens viszonya. Új elem viszont a következetes társadalomkritikai attitűd és a helyenként szatírába hajló hangnem. Spoileres írás következik.

A tehetős, fiatal, karambolok rekonstruálásával foglalkozó szakember (Edward Norton alakításában), akinek neve végig nem derül ki a filmben (a stáblistában is csak Narrátor névvel jelölik) már fél éve álmatlanságban szenved. Szinte mindene megvan, de a folytonos vásárlás és fogyasztás lázában ég, hogy tökéletessé tegye lakását és kényelmét. Orvosa tanácsára terápiás csoportokat (alkoholisták, hererákosok, tüdőbetegek stb.) kezd el látogatni, hogy ne önmagát higgye az egyetlen szenvedő embernek. Az egymás vállán síró férfiak között a Narrátor is elengedi magát, a sírástól megkönnyebbül, és éjszaka végre tud aludni. A legjobb úton halad a gyógyulás felé, ám a foglalkozásokon hozzá hasonlóan csak „turistáskodó” Marla (Helena Bonham Carter) felbukkanása szembesíti önmagát képmutató voltával, ez megzavarja labilis nyugalmát, és újból nem tud aludni. Lelki betegsége egyre súlyosbodik, és hamarosan megkettőződik a személyisége. Titkos vágyai egy olyan férfiszerepben öltenek testet, amely épp az ellenkezője nyámnyila hivatalnok-énjének. Tyler Durden (Brad Pitt) magabiztos, jóképű, egészséges férfi, aki eligazodik a világban, átlát az őt befolyásolni és puszta fogyasztóvá lefokozni igyekvő rendszeren. Ez a vágykép egyre többször veszi át az irányítást a Narrátor elméjében, ugyanakkor megmarad az ijedt yuppie is, aki csodálattal és irtózattal néz fel „új barátjára”.

Tylernek köszönhető a Harcosok Klubjának ötlete is, a puszta kézzel vívott küzdelmek rendszeressé válnak, a verekedni akarók száma hétről-hétre nő, mert egyre többen szeretnék kipróbálni, milyen a test-test elleni összecsapás és a valódi fájdalom. Tyler a modern életmódot ostorozó beszédei („A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk. Nincs válságunk. A mi háborúnk a lelkünkért folyik. A mi válságunk az életünk.”) és a klubtagok csodálata vezetőjük iránt új irányt adnak a társaságnak. Szabotázsakciókat indítanak a fogyasztói társadalom intézményei, kultusztárgyai ellen, majd a klub katonai szervezetté alakul át, vagyis ténylegesen a harcosok klubjává válik. Tyler híre és eszméi egyre több városban hívnak életre hasonló csoportokat. A Narrátor „eredeti” énje azonban egyre kevésbé tolerálja Tyler tevékenységét.

A Finchernél megszokott egyetlen központi nőfigura ebben a filmben is megjelenik és akárcsak Ripley (Alien³) vagy Christine (Játsz/ma) felborítja a megszokott életet. Marla érkezése elősegíti a férfiban megbújó, elfojtott másik én felszínre kerülését. A nő belépője előtt néhány villanás erejéig fel-felbukkan Tyler (ötször tűnik fel szubliminális, a tudatküszöböt el sem érő, villanásnyi időre a filmben, mindannyiszor az első húsz percben: a Narrátor irodájában, az orvos háta mögött, a terápiás csoportban, az éjszakai utcán, illetve a tévében látható étterem-reklámban), de igazi testet öltése és egyre erősebb jelenléte a nőnek köszönhető. Marla szintén lelki beteg, halálra vágyó, öngyilkos hajlamú személy, de önálló, talpraesett és vonzó nő. Mintha ő keltené életre a férfiban addig szunnyadó energiákat, az ő nőisége erősíti fel az enervált, nyavalygó, ügyetlen (vagyis a hagyományos szerepfelfogás szerint férfiatlan) főhősben rejtőző erős, karizmatikus, magabiztos (tehát férfias) férfit. Ehhez a Narrátornak „le kell mondania az őt puhánnyá alakító, neurotikussá tevő fogyasztói társadalom minden előnyéről, és vissza kell térnie a maszkulin gyökerekhez” ezért választja a harcossá válást, „az egyik legarchetipikusabb férfiszerepet” (Hungler Tímea: Magányügyek. Filmvilág 2003/7. 20–23. o.). A macsó-én, vagyis Tyler számára Marla csak a szexuális kielégülést, a testmozgást szolgálja („sport-fuck”), a gyengébbik én viszont nem mer közeledni a nőhöz, pedig vágyik rá.

A film legutolsó poénja a tudatalatti befolyásolás másik példája. Korábban láttuk, hogy Tyler mozigépészként heccből mesefilmekben helyez el egy-egy pornófilm-kockát, ezzel sokkolva a vászon előtt ülő gyerekeket és szüleiket. Ezt a polgárpukkasztó gesztust a film végén is észrevehetjük, hiszen rövid időre felvillan ugyanaz a péniszt ábrázoló kép, mint amit Tyler is bevágott a családi moziba. Ezzel Fincher idézőjelbe teszi az eddig látottakat, mert az egyik (ekkor már tényleg nem létező) szereplőre jellemző cselekedet a Narrátor „szövegében” jelenik meg, vagyis eldönthetetlenné válik, hogy kinek a birtokában van a történet „végső változata”: az önmaga másik énjét legyőző Narrátoréban, vagy a felettes énjének elbeszélését közreadó és talán mégis létező Tylerében, hiszen a péniszt csak a filmet levetítő személy helyezhette el a filmben. Ez a rendezői fogás fiktív és reális megkülönböztetését kérdőjelezi meg, hiszen a nézők által látott film egyik szereplője kilépett a mű világából és ő kezeli a vetítőgépet.

Fincher az első filmje óta a legnagyobb költségvetésből dolgozhatott, 63 millió dollárból, de műve anyagilag sikertelen volt. Az elkészült alkotás Amerikában komoly vitákat váltott ki, többen az öncélú erőszak ünneplésének tekintették. A közönség másik része viszont rajongott a film szatirikus társadalomábrázolásáért, nonkonformitásra buzdító szellemiségéért, vizuális egyediségéért, és végül ők indították el a Harcosok klubját a kultuszfilmmé válás útján.

A szöveg eredeti változata 2005-ben készült.