A 2001: Űrodüsszeia közel ötven év távlatából is nagybetűs moziélmény.

A Pannonia Entertainment 2014-ben érdekes ötlettel állt elő: régi, klasszikus filmeket porolt le, s kezdett el újraforgalmazni. Mivel az első próbálkozások (Egy nehéz nap éjszakája, A nyolcadik utas: a Halál, illetve A bolygó neve: Halál) igen szép sikerrel futottak, így hamarosan újabb címek kerülnek a katalógusba, hiszen érkezik a Drágán add az életed, valamint a Vissza a jövőbe első része is. A legnagyobb dobás viszont kétségtelenül az épp futó 2001: Űrodüsszeia. A perfekcionista zseni, Stanley Kubrick 1968-as sci-fije még így, majd’ ötven év távlatából is (tudományos-)fantasztikus élmény lehet korosztálytól függetlenül bárki számára.

Azt be kell látnunk, hogy ennek a műnek nem elsősorban a történet az erőssége. Bár maga az alapsztori érdekes (az emberiség földönkívüli segítséggel történő fejlődése a majomléttől egészen egy új szint, a csillaggyermek megszületéséig), általában mégsem erre emlékszünk leginkább, hanem a korát meghaladó, ám még mai szemmel is elképesztő technikai megvalósításra (a kör alakú belső űrhajótér mindmáig hivatkozási alap).
A rendező, Kubrick megszállottan maximalista alkotó hírében állt, aki egy-egy ötletéhez milliónyi információt gyűjtött be, számtalan könyvet olvasott el, s terveit kérlelhetetlenül nyomta át a profitorientált stúdiórendszeren.

Az ember nem is érti, hogyan forgathatták le az Űrodüsszeiát, hiszen nagyjából 10,5 millió dollárt (mai árfolyamon közel 70 milliót) áldoztak rá, nem játszanak benne ismert színészek, tempója lassú (cserébe két és fél óra a játékidő), sok helyütt nincsenek dialógusok (összesen 88 percen át), a zárlat pedig rendesen megkavarhatja az egyszeri nézőt.

Mégis, a film hatalmas siker lett (akkoriban javában dúlt a hippiláz, a végső, a formálódó univerzum képei hatalmas pszichedelikus utazást jelentettek a drogfogyasztó fiataloknak), ódákat zengtek és zengnek róla a mai napig. De mi magunk is beláthatjuk, a 2001: Űrodüsszeia olyan kortalan alkotás, amely még száz év múlva is megérintheti az embereket.

A társ-forgatókönyvíró ­Arthur C. Clarke úgy fogalmazott a film kapcsán: „Ha teljesen megérted a »2001-et«, elbuktunk. Sokkal több kérdést akartunk vele feltenni, mint amennyit megválaszoltunk.”
És ebben tényleg van igazság, hiszen a készítők egyáltalán nem magyaráznak meg semmit, ránk bízzák, mi áll össze bennünk, mit fogunk fel a sztoriból. Összehasonlításképpen: Christopher Nolan Csillagok közöttje helyenként szájbarágósan próbálja megértetni velünk, mi zajlik a vásznon, cserébe épp ezért válik zavarossá és a végére kissé érdektelenné.

Kubrick ezzel szemben a vizualitásra és a hangkulisszára támaszkodott, az operatőrök, Geoffrey Unsworth és John Alcott már-már mérnöki precizitással megkomponált, nagylátószögű képei a hihetetlenül eltalált komolyzenei aláfestéssel (Imigyen szóla Zarathustra, Kék Duna keringő, stb.) úgy szippantanak be, mint végtelen sötétség az űrhajótól elszakadó asztronautát.

Érdemes megfigyelni a film hármas tagolását. A terek zömmel három részre vannak szabdalva, maga a történet három nagyobb fejezetből áll (az emberiség hajnala, kapcsolatba lépés az idegenekkel, az új ember születése), de még a Jupiter felé tartó űrhajónak is három hajtóműve van (illetve három orrnyílása), nem is beszélve a szuperintelligens, teremtői ellen forduló számítógép hárombetűs nevéről (H.A.L.).

A 2001: Űrodüsszeia olyan, mint leghíresebb szekvenciája, a levegőbe hajított lábszárcsontra rávágott űrhajó képe: benne rejlik a felfedezés öröme, a fejlődés és az idő múlása. Vajon képes lesz-e az emberiség valaha is túllépni önnön korlátain, s nem csak filmen megteremteni egy új, szebb világot?

A szöveg eredetileg a Hajdú-bihari Napló március 24-i számában jelent meg.