A bérgyilkos figurájához számos filmben társul sajátos erkölcsiség: a szigorú elvek szerint élő killer korlátokat állít önmaga elé, lemond a család, a társas lét, a szerelem örömeiről, így vezekelve azért, hogy Istentől önmagához ragadja a büntetés és a bosszúállás jogát. Tisztában van vele, hogy méltatlan lenne hozzá, ha bűnei miatt nem nézne szembe az őt fenyegető erőkkel, mondjuk megbízója kétszínűségével, vetélytársai erkölcstelenségével vagy a véletlen hatalmával.

A francia rendező, Jean-Pierre Melville 1967-es filmje az elsők között léptetett színre ilyesfajta bérgyilkost. Hőse, Jef Costello (Alain Delon) szigorú precizitással dolgozik, nemcsak a beszéddel és a mozdulatokkal takarékoskodik, de érzelmeket sem mutat. Tökéletesen ura cselekedeteinek, rituálisan igazít kalapot, húz kesztyűt, önmagát mindössze funkciónak tekinti („– Ki vagy te? – Nem számít. – Mit akarsz? – Megölni téged.”). Megjelenésére sokat ad, emberi kapcsolataiban hűvös és szótlan. Menyasszonya, Jane (akit a sztár akkori felesége, Nathalie Delon alakít) is inkább csak arra jó, hogy alibit biztosítson a férfi számára.

Hogy a főhős el van jegyezve a halállal, azt a film egy percig sem tagadja. A nyitóképen a címszereplő penészszínű falak, kopott bútorok között hever az ágyán, és a mennyezetet bámulva cigarettázik. Kopár szobája nyitott ablakai mintha egy hatalmas koponya szemgödrei volnának. A nyitó stáblista és a Busidóból, a japán harcosok szabálykönyvéből származó mottó után („Nincs nagyobb magány, mint a szamurájé. Talán csak a tigrisé a dzsungelben.”) a kezdőkép át is úszik egy másik dimenzióba azáltal, hogy az operatőr vario-fahrtot használ, vagyis egyszerre kocsizik hátra- és zoomol előrefelé, így a mozdulatlan középpont körül áramlani látszik a tér. Costellót magánya, hallgatása, merev arckifejezése is eltávolítja az élők világától, kételyektől mentes, kiszámított mozdulatai emberfeletti lénynek mutatják, aki szépségével és eleganciájával vonzza magára a tekintetet. A szerep olyan színészre várt, aki hidegséget és vonzerőt képes egyesíteni magában. Nem véletlen, hogy Melville mással nem volt hajlandó leforgatni a filmet, kifejezetten Alain Delon számára írta a forgatókönyvet, de négy évet kellett várnia, míg a sztár elvállalta a szerepet. (vö. Lányi János: 40 éve hunyt el Jean-Pierre Melville).

Jef Costello nem mosolyog, nem köszön és nem magyarázkodik. Az érzelmek teljes kizárására alapozza életét, hogy személyiségének integritása ne szenvedjen csorbát (vö. Stőhr Lóránt: Az ellenállás tragikomédiája. Jean-Pierre Melville. Filmvilág, 2004. április, 29-34. o.). A zongoristanő irracionális cselekedete, hazug tanúvallomása azonban mégiscsak valamiféle viszonzásra ösztönzi a bérgyilkost. Costello végső tette a szamurájok rituális öngyilkosságának különös változata, és a férfi még jobban felmagasztalódik az által, hogy a kijelölt célpont érdekében hoz áldozatot.

Ebben a filmben szinte mindenki halálosan profi: a saját lőtt sebét bekötöző bérgyilkos, a párizsi átjáróházakat és metrókat töviről hegyire ismerő felügyelő, a rendőr piszkos alkuját visszautasító menyasszony, a poloskát beszerelő lehallgatók, a gyanúsított öltözetét hajszálpontosan megfigyelő szemtanú. A szakmába kívülről érkező Melville, ahogyan azt a francia új hullám egyik rendezője megfogalmazta, „görcsösen igyekezett bizonyítani, hogy komoly rendező, nem az a javíthatatlan dilettáns, akinek kezdettől nézték.” (Claude Chabrol: Úriember Stetson-kalapban. Emlékek Melville-ről. Filmvilág, 2004. április, 35–36. o.) Az amatörizmus vádjától rettegő direktor ezért helyezett olyan nagy hangsúlyt arra, hogy valós időtartamban láttassa a precízen kitervelt és végrehajtott akciókat, amelyek így a filmrendezői tevékenység allegóriáivá is válnak. Melville azonban a nézőtől is elvárja a szakszerű befogadást, a maximális koncentrációt, ugyanis a verbalitás helyett a képek erejére, a vágás rendjére, a színészek tekintetváltásaira bízza a cselekmény ok-okozatiságának felépülését. A sok profi között csak néhány figura hagyja magát az érzelmei által befolyásolni, például Costello megbízói és a bárzongorista hölgy (Caty Rosier), de éppen ők – mivel nem kiszámíthatóan cselekszenek – jelentik a legnagyobb veszélyt a főszereplő gondosan felépített világára.

Melville rajongott az amerikai film noirokért és gengsztermozikért, azok rekvizitumait (ballonkabát, puhakalap, hatalmas autók) már korábbi műveiben is sikerrel helyezte át francia közegbe (Bob nagyban játszik, 1956; Az áruló, 1963). A szamurájban mindezeket a külsőségeket egy a távol-kelethez kapcsolt életfelfogással ötvözi, és ebből egy nagyvárosi harcos sajátos becsületkódexét kerekíti ki, melyben a vágyakról való lemondás, az önfegyelem és a szakmai alázat a zsinórmérték. A szamuráj azonban a francia hagyományoktól sem áll távol, hiszen a lecsupaszított cselekmény és Delon érzelemmentes jelenléte Robert Bresson minimalista filmjeinek hatását mutatják, a valódi helyszíneken forgatott jelenetek pedig az új hullám esztétikájának folytatói.

A francia rendező e művének jellegzetességei nem újak sem a bűnügyi film műfaján, sem saját életművén belül, de a felmagasztalt bűnöző, a repetitív zenei főtéma és a valós időtartamú jelenetek (lásd a poloska beszerelésének hatperces, szótlan epizódját, vagy az ugyanilyen hosszú, szinte vágás nélküli dialógust a felügyelő és a menyasszony között) emlékezetesebbek a lőporfüstös leszámolásoknál. Néhány egyéb momentum szintén említést érdemel, például a riasztóberendezésként szolgáló kismadár, vagy az a piros lámpánál játszódó jelenet, amelyben Delon szélvédőn át fényképezett arca szinte szétmállik az esőben. Melville munkája egyébként újradefiniálta vezető színésze pályáját, hiszen a sztár később gyakran játszott jéghideg bűnözőket és rendőröket.   

A szamuráj számos motívuma köszön majd vissza a bűnügyi műfajcsoport egymástól térben és stílusban is távoli rendezőinél. Jef öltözékét András Ferenc a Dögkeselyűben, John Woo A bérgyilkosban adja kedvenc férfisztárjára, a hitman különc szokásrendje és hűséges madara Luc Besson Leonjának és Jim Jarmusch Szellemkutyájának előképe, míg hűvös hatékonysága Michael Mann precízen filmre vitt bűntényeiben (Az erőszak utcái, Szemtől szemben) és a Coen testvérek megállíthatatlan gyilkológépében talál követőkre (Nem vénnek való vidék). Melville tisztelőinek e korántsem teljes felsorolása is érzékelteti, hogy a bűnben is tisztességes bérgyilkosnak milyen kivételes a helye kelet és nyugat, hagyomány és újítás, műfajiság és szerzőiség metszéspontjában.