Amerikai film, brit minták, kínai pénz - kettős kritika Tom Cruise ötödik teljesíthetetlen küldetéséről.

Ez az írás arról szól (amennyiben elolvassa), hogy vajon Tom Cruise tudta-e még fokozni a Mission: Impossible-széria izgalmait (és lehetetlenség-faktorát), hogyan épül fel az ötödik epizód, amely a Titkos nemzet alcímet viseli, mik benne az igazán érdekes és kevésbé érdekes pillanatok, mi is az a Szindikátus és egyáltalán: ki a kémkirály a vidéken?

A kínai kapcsolat
Ethan Hunt (Tom Cruise) szokás szerint nehéz helyzetben találja magát: ügynökségét, az Impossible Mission Force-ot (IMF) feloszlatják és beintegrálják a CIA-be, őt magát pedig körözési listára teszik, mivel nem adja fel, s egyszemélyes harcba kezd a titokzatos, Szindikátus nevű, fokozatosan terjeszkedő (terror)szervezet ellen. A szálak Bécstől Casablancán át egészen Londonig vezetnek, ahol... nem, nem James Bond lesz a nagynevű ellenfél.
Érdekesség, hogy a kínai e-kereskedelmi óriás, az Alibaba Group ezzel a filmmel lépett be az amerikai filmek piacára, ugyanis jelentős összeggel támogatta az elkészítést – és állítólag emiatt nincsenek ázsiai és orosz antagonisták a történetben.

Tisztelet az elődöknek
A Mission: Impossible ötödik darabja úgy tud modern, a mai igényeknek megfelelően pörgős és látványos akciófilm lenni, hogy eközben számtalan klasszikus alkotásra található benne célzás (mint ahogy az előző négy epizódról is tesznek képi vagy szöveges említést). A bécsi operaházban zajló jelenetsor egyértelműen Alfred Hitchcock A férfi, aki túl sokat tudott (vagy Az ember, aki túl sokat tudott – lévén a mester kétszer is elkészítette ugyanazt a művet) című remekét idézi meg, a marokkói események felvezetése a Casablancára (a női főszerepet alakító Rebecca Ferguson kinézetében és nevében is hatalmas hommage az Ingrid Bergman által megformált Ilsa Lund felé), míg a brit kémelhárítás módszerei és arcai pedig John le Carré műveire (és főleg egyik fő karakterére, George Smiley-ra) utalnak. De persze az egész M:I fő forrása, a tévésorozat is megidéződik, hiszen a Szindikátus az 1966 és 1973 között futó szériában volt elsőként a csapat legádázabb ellenlábasa. A Titkos nemzet vége-főcíme pedig egyértelműen olyan, mintha csak egy tévésorozat bevezetőjét nézné az ember.

Minden jó... de a vége nem
De e fenti „régiségek” ismerete nélkül is garantált lehet az élvezet bárki számára, hiszen a jól kidolgozott akciójelenetek kellően székbe szögezőek ehhez. Tom Cruise most sem kímélte magát, hiszen kaszkadőrök helyett ezúttal is maga vállalta a rizikósabb jelenetek leforgatását (egy-egy alkalommal talán még brit kollégája, a 007-es ügynök tátott szájjal nézne). A motoros üldözést, a légzőkészülék nélküli vízbe merülést, az operaházas szekvenciát könnyedén a legjobb és legemlékezetesebb M:I-akciók közé sorolhatja bárki. Nagy kár, hogy a korábbi négy részhez hasonlóan a Titkos nemzet sem tud mit kezdeni a befejezéssel: ezúttal is elfogy a szufla, és a korábbi adrenalinbombák után abszolút snassz és lapos a lezárás, ráadásul a humor is elillan az azt szolgáltató Benji Dunn (Simon Pegg) elrablását követően. Ráadásul Jeremy Rennert is alaposan elpocsékolták, egy látványosabb pillanata sincsen.

Az viszont kétségtelen, hogy nem ez volt Ethan Hunt csapatának utolsó kalandja, mint ahogyan az is biztos, hogy ez a cikk öt másodpercen belül megsemmisíti önmagát.

Vékony Zsolt

Az írás először a Hajdú-Bihari Naplóban jelent meg 2015 augusztusában Semmi sem lehetetlen címmel.

Díszletek, kellékek, maszkok, mikrofonok, kamerák, trükkök, szerepjáték, szoros határidő, hatékony együttműködés – ezek egy kémcsoport tevékenységének legfőbb összetevői. Ahogyan egy filmet készítő stábnak is ezek az eszközei, csak míg az előbbi az életveszélyt is vállalva az ellenséges ügynököket, politikusokat, bűnözőket akarja félrevezetni, addig az utóbbi a nézők elkápráztatására alkalmazza az illúziókeltő hatásokat. Az alkotói és a befogadói oldalon is indokolt tehát a kémtörténetek iránti töretlen érdeklődés.

A legtöbbször egyedül dolgozó James Bonddal ellentétben a szintén a 60-as években indult  Mission: Impossible című tévésorozat a csapatmunkára helyezte a hangsúlyt. Jim Phelps (Peter Graves) vezetésével a kormány megbízásából az ötfős kémbrigád minden epizódban egész álvilágokat felépítve hajtott végre valamilyen különlegesen nehéz feladatot. Tom Cruise fiatalon a sorozat nagy rajongója volt, és miután 1993-ban megalapította saját produkciós cégét, társproduceri és főszereplői minőségben legelőször a Mission: Impossible moziváltozatát készítette el. A kémthriller annyira a szívéhez nőtt, hogy máig Ethan Hunt az egyetlen karakter, akit Cruise egynél többször is eljátszott (bár ez hamarosan változni fog a Top Gun és a Jack Reacher tervezett folytatásaival).   

Bármennyire is kedvelte a tévészériát, a sztár a kezdetektől a saját képére igyekezett formálni az adaptációt, a forgatókönyvtől a rendező és a színészek kiválasztásáig mindenbe beleszólhatott. Az eddigi öt részen öt rendező és kilenc forgatókönyvíró dolgozott, nem csoda, hogy az epizódok nem alkotnak egységet. A hidegháborús, kémfilmes gyökerekhez a Brian De Palma rendezte első rész áll a legközelebb, bár Jim Phelps karakterének pálfordulása megtagadja a tévésorozat szellemiségét. A John Woo által dirigált folytatás a hongkongi rendezőre jellemző lassításokkal és átfedő vágásokkal operáló akciófilm. A harmadik rész – J.J. Abrams munkája –  a legkevésbé markáns kézjegyű alkotás, viszont ebben szerepel a széria legfélelmetesebb gonosztevője, akit Philip Seymour Hoffman alakít. Az ezt követő Fantom protokollban Brad Bird már a csapatmunkára helyezi a hangsúlyt (beszédes, hogy legelőször csak a negyedik rész plakátján láthatjuk Hunt mögött a csapat többi tagját is, korábban Tom Cruise volt az egyeduralkodó a posztereken). Ekkor már a humor is fontos hatástényezővé válik, a még az előző részben bevezetett Benji nevű karakternek köszönhetően, akit Simon Pegg játszik kiválóan.

A friss epizód rendezője, Christopher McQuarrie elődei nyomdokain haladva a lélegzetelállító akciókra hegyezi ki a történetet, de íróként megpróbált némi súlyt is adni az eseményeknek. Az Ethan Hunt vezetésével dolgozó IMF (Impossible Missions Force) akciócsoportot az előző részben elkövetett hibái miatt (pl. a Kreml lerombolása) feloszlatják. Huntnak rejtőzködve és egyedül kell szembeszállnia a Szindikátus nevű titkos szervezettel, amely terrorakciókkal akar új irányt szabni a világ folyásának. A csoport egykori ügynökökből áll és munkájához igyekszik az angol miniszterelnök jóváhagyását is megszerezni  – sok szempontból tehát a Szindikátus az IMF rossz irányba tévedt változatának tűnik.

A rendező érezhetően visszább akarta téríteni a sorozatot a kémfilmes hagyományokhoz, és ebben leginkább a Skyfall című James Bond-kaland volt ihlető forrása. Nemcsak az egykori kollégák szembenállása, vagy a bíróság elé citált kémfőnök lehet ismerős Sam Mendes művéből, hanem a főhős film eleji megsebesülése és hónapokra szóló eltűnése is. Sőt, ahogyan az egyik mellékszereplő lesz a történet végére a 007-es új felettese (M), úgy lép elő a Titkos nemzet zárlatában is az egyik karakter az IMF-et ellenőrző miniszterré. A Skyfallban önmaga sebezhetőségével szembesül az egykor erős brit titkosszolgálat, s vele a 007-es is. A Titkos nemzetben az IMF és Hunt önhittsége a kritika tárgya, hiszen a csapat szinte zsonglőrködik a veszélyekkel, és ez lesz az egyik oka megszüntetésének is. A későbbiekben viszont Huntnak rá kell jönnie, hogy egyedül nem boldogulhat: többször is Ilsa Faust ügynöknő (Rebecca Ferguson) segítségére szorul, sőt az egyik casablancai jelentben szinte a halálból kell visszahozni a teljesítőképessége határán átlépő férfit.

A korábbi részek forgatókönyvei keveset törődtek azzal, hogy a rengeteg akciójelenetet összekössék valami épkézláb történettel. Egy olyan szerző, aki a filmtörténet egyik legbravúrosabb szkriptjéért (Közönséges bűnözők) kapta Oscar-díját, nem engedheti meg magának az efféle sekélyességet. McQuarrie itt is megpróbálkozik a csavaros történetvezetéssel, de inkább csak túlterheli filmjét az IMF, a Szindikátus, a CIA és a brit titkosszolgálat közötti hatalmi harcokkal. Az ennyire szövevényes spionjátszmáktól már elszoktatta a nézőket a sorozat (a harmadik rész például annyira komolytalan, hogy hiába forog az egész cselekmény a titokzatos „Nyúlláb” nevű eszköz birtoklása körül, sosem derül ki, miről is van szó pontosan). Az ötödik részben McQuarrie ráadásul azt a bosszantó sablont is felhasználja, hogy az ellenfelek tíz lépéssel előre gondolkodva is ki tudják következtetni a másik terveit. Épp ezért a film utolsó negyede már csak szálelvarrásnak és magyarázkodásnak tűnik.

   A sorozat legfőbb vonzerejét jelentő akciókra azonban most sem lehet panasz. Talán a legragyogóbb mind közül a bécsi operaházban zajló jelenet, ahol minden páholy és díszletelem merénylőket és ügynököket rejt. A rendező itt A férfi, aki túl sokat tudott című Hitchcock-mű koncerttermi tetőpontját a suspense és a groteszk humor keverékével emeli eggyel magasabb szintre. De a Marokkóban végrehajtott víztározóbeli búvárkodás, illetve a négytényezős autós-motoros üldözés is az akciófilm műfaji antológiájába való szcéna. A sok látványos és dinamikus képsor ellenére az M:I-filmek részletei hamar elvesznek az emlékezetben, s valószínűleg nem lesz ez másképp a friss epizóddal sem. Ráadásul, az előző részhez hasonlóan az igazán hatásos jelenetek a film elejére, közepére esnek, és a finálé már nem tudja túlszárnyalni azokat. A karakterek közül Ilsa viszont maradandó figurának látszik, főleg mert a svéd színésznő alakításában a figura vonzereje, karizmája és intelligenciája is megmutatkozik. Most először sikerült a sorozatban valakinek egyenrangú partnerévé válnia a legveszélyesebb mutatványok közben is önmaga kaszkadőreként szereplő Tom Cruise-nak.

Közel húsz év és öt rész után kijelenthető. hogy a kis képernyőről a nagy vászonra adaptált sorozatok közül a Mission: Impossible büszkélkedhet a legsikeresebb franchise címével (Spock halkan köhint). Az öt rendező mindegyike más terepről, eltérő műfajok és kifejezési formák felől (thriller, akciófilm, tévésorozat, animációs film, forgatókönyvírás) érkezett a szériához, és valószínűleg ez az egyik kulcsa annak, hogy az M:I eddig mindannyiszor alkalmazkodni tudott a változó álomgyári környezethez és a nézői elvárásokhoz. De hát jó adaptációs képesség nélkül egy kém sem menne sokra.

Vékony Gábor

Az írás először Az operaház fantomjai címmel a kulter.hu-n volt olvasható 2015 augusztusában.