Shane Black legújabb filmje, a Rendes fickók bár nem éri el a várt szintet, azért kellemes kétórás kikapcsolódást nyújt a buddy movie szerelmeseinek.

Nagy reményeket fűztem a sajnos (szokás szerint) elég béna magyar címet kapó Rendes fickókhoz, mivel Black írói és rendezői volta, a színészi gárda és az előzetesek is ígéretesnek tűntek, ám mint annyiszor korábban, ezek most is csak olyan prekoncepciókat szültek részemről, amelyeket a filmnek csak részben sikerült megugrania. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy nem ajánlható munkáról beszélünk.

Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy Shane Blacknek inkább csak a forgatókönyvírói teendőknél kellene maradnia, s át kellene adnia a rendezői széket másoknak. Habár direktori debütálása parádésra sikeredett az önreflexív, intertextuálisan is izgalmas Durr, durr és csókkal, ám a Vasember 3-mal már nem sikerült olyan erősre a folytatás. A Rendes fickók pedig valahol e két fenti mű között helyezkedik el: pörgős és humoros, ugyanakkor kissé terjengős és helyenként rendesen leül a sztori.

1977-ben járunk. Jackson Healy (Russell Crowe) egy keményöklű problémamegoldó, aki pénzért elintézi, hogy bizonyos emberek távol tartsák magukat aktuális megbízóitól, Holland March (Ryan Gosling) pedig piti magánnyomozó, aki főleg eltűnt személyek felkutatásával foglalkozik. Kettejük sorsát egy autóbalesetet szenvedő pornósztár és egy vele kapcsolatban álló fiatal lány köti össze – a kezdeti ellentétek végül közös és különös nyomozásba torkollnak, a szálak kibogozása pedig korántsem tűnik egyszerű feladatnak.

Elvitathatatlan, hogy Black még mindig elképesztően jó főhőspárosokat tud filmre álmodni, hiszen a Halálos fegyver-sorozat, Az utolsó cserkész vagy a már említett Durr, durr és csók után Crowe és Gosling párosának összecsiszolódása is igazán kemény és könnyed pillanatokkal szolgál, ami leginkább a két karakter tökéletesen ellentétes habitusából fakad (érdemes megemlíteni, hogy a művet eredetileg sorozatnak szánták, de a pilot nem győzte meg a fejeseket). Míg Healyben van igazságérzet és a pénzéért ténylegesen megdolgozik, addig March nem zavartatja magát, ha a fizetségéért gyakorlatilag semmit sem tesz le az asztalra – maximum az üres poharat, miután berúgott.

Kettejük közé ékelődik March lánya, Holly (Angourie Rice), aki kotnyelességével sokszor nagy segítségére van a duónak. Papa was a rollin’ stone – csendül fel a The Temptations legnagyobb és legismertebb slágere a bevezetőben, s ez jól reflektál Holly apjával való kapcsolatára is: a dal egy olyan apáról szól, aki elhagyta a családját, nem igazán törődve velük, s a lány is valami hasonlót érezhet March kapcsán, aki bár igyekszik őt megóvni, valójában egyáltalán nem foglalkozik vele. Ezzel szemben Healy már első találkozásukkor szellemes beszélgetésbe bonyolódik Hollyval, s az egész történet során megfigyelhető közöttük egy ki nem mondott, mindkét fél hiányérzetét pótló apa-lánya viszony.

A színészek zöme egyébként remekül teljesít, bár Crowe gigászi sörhasával nem kellett, hogy megszakadjon ebben a szerepben, Gosling bugyuta alakítása viszont parádés, ahogy Rice is kellemes meglepetés Holly megformálójaként. A legnagyobb mellélövés szerintem Kim Basinger szerepeltetése, aki agyonbotoxozott, maszkszerű arcával egyszerre nevetséges és ijesztő jelenség – Russell Crowe biztos meg volt rökönyödve, hogy legutóbbi közös filmjük, a Szigorúan bizalmas után kolléganője mennyire rosszul öregedett (vagyis próbált nem megöregedni).

De nem csak ez az egy probléma van a Rendes fickókkal. A kicsit lassabb felvezetés még nem rossz, mert segíti a főszereplők megismerését, a középrész (nagyjából a pornócézár partiját követően) erősen leül, a magasabb köröket érintő összeesküvés és annak leleplezése pedig csak pillanatokra izgalmas vagy érdekes, hiába ropognak a fegyverek és a különböző üvegfelületek.

A korszellem megidézése viszont annak ellenére remek, hogy tele van hibákkal (például felbukkan benne az 1978-ban bemutatott A cápa 2 plakátja, a legismertebb fotó a The Clash-ről, ami 1979-ben készült, illetve egy olyan Blondie-lemezborító is látható, amely csak 1978-ban látott napvilágot). De a menő autók, a dögös zenék, a vicces ruhák, a kapufabajszok, a szexuális szabadság ábrázolása (“Nem az orrom az, ami megnő.”) mind-mind hatásosak – fontos szabály, egy hullát sose úgy akarjunk eltüntetni, hogy átdobjuk a léckerítésen.

A többségnek valószínűleg tetszeni fog a Rendes fickók, amely hibái ellenére valóban kellemes kikapcsolódást nyújt – tipikusan olyan film, amelyet ha huszonhatodjára ismétel a tévé és elcsípi az ember, örömmel nézi meg, mert igazság szerint, ahogy véget ér, rögtön el is felejti az egészet, így az újrázáskor garantált a szórakozás.