John Travolta (aki február 18-án ünnepelte 60. születésnapját) karrierjének beindításában fontos szerepe volt Brian De Palma Carrie című horrorjának 1976-ban. A következő években a Szombat esti láz, majd a Pomádé avatta sztárrá a táncos lábú fiút, akinek azonban hamar lefelé kezdett ívelni a karrierje, és csak a Ponyvaregény ültette újra a trónra 1994-ben. A köztes időszak alkotásai közül a De Palmával forgatott Halál a hídon emelkedik ki, amely nem mellesleg Tarantino egyik nagy kedvence is.

Jack Terry (Travolta), a B-filmekben dolgozó hangmérnök éjjel külső felvételeket készít, amikor egy defekt és egy vízbe zuhanó autó hangját rögzíti. Hősiesen kimenti a kocsiból a Sally nevű fiatal lányt (De Palma akkori felesége, Nancy Allen játssza), de a másik utas megfullad. Róla Jack a kórházban tudja meg, hogy az a McRyan kormányzó volt, akit biztos befutóként emlegettek a közelgő elnökválasztáson. Jackben felébred a gyanú, hogy talán nem baleset történt, és a felvételeit visszahallgatva észre is veszi a durrdefekt előtt egy lövés hangját. A rendőrség azonban hallani sem akar a felfedezéséről, csak egy tévés műsorvezető szimatolja meg a szenzációs sztori lehetőségét. Viszont a már saját szakállára dolgozó merénylő, Burke (John Lithgow) is tudomást szerez a felvétel létezéséről, és mindent elkövet, hogy elhallgattassa a tanúkat.

A Halál a hídon nemcsak felvonultatja De Palma alkotói kelléktárát, hanem mesterien felépített, megrendezett, fényképezett jelenetek egész sorával kápráztatja el a nézőt. Mindaz itt van, amit szerzői kézjegyként azonosíthatunk a rendező műveiben: suspense-jelenetek, osztott képmező, kétteres kompozíciók (egy arc közelije mellett totálban látható a háttér többi szereplője), hosszú beállítások, szokatlan szemszögek, szubjektív kamera, Hitchcock-idézetek, voyeurizmus, lassítás, andalító zene, késleltetett erőszak, filmes önreflexió. Valósággal tobzódik a film a képi ötletekben, kezdve a John Carpenter Halloweenjének (1978) mintájára a gyilkos szemszögéből felvett nyitójelenettel, amelyről csak percek után derül ki, hogy egy filmbeli exploitation film részlete. Az ötletesen animált főcím után az egyik képmezőn a hangszalagokat felcímkéző főhőst, a másikon a McRyan szenátor választási esélyeiről és a közelgő július 4-i ünnepségekről tudósító hírműsort látjuk. Fegyverdörrenés, politika, filmkészítés, a szabadság harangja - ezek lesznek a további történések kulcsmomentumai is.

Zsigmond Vilmos kamerája hol egy pontban forog körbe, miközben Jack újabb és újabb eszközökön játssza le üres szalagjait, hol egy pontot táncol körül, amikor Burke a telefonfülkében állva közli megbízójával, hogy önállósította magát. A filmvégi párhuzamos montázs a gyanútlan Sallyt kísérő Burke, az őket az ünneplő tömegben halló, de nem látó Jack, valamint a függetlenség napi tűzijáték képeit váltogatva teremt feszültséget. A lezárás keretessé teszi a filmet, Jack tulajdonképpen megtalálta a megoldást a „a hiteltelen női sikoly” problémájára, de a szakmai sikerért a poklot is meg kellett járnia - vagy ahogyan De Palma nyilatkozta filmje kapcsán (Filmvilág, 2003. június, 43. o.): „Amikor dolgozom, csak a film számít, semmi más. Nem figyelek a családra, ilyenkor nincs feleség, nincs gyerek. Sok kapcsolatom ment tönkre emiatt. Aztán már hiába mondják, hogy a film nagyszerű, tökéletes, az ember tudja, mi mindent adott érte, és csak kábán bámul maga elé.”

A film utalásrendszere széles skálán mozog, de ezúttal Hitchcock csak másodlagos ihletforrásnak tekinthető. Persze a múltbeli trauma megismétlése (Jack rendőrségi lehallgatóként nem tudta megmenteni kollégája életét) a Szédülés parafrázisává is teszi a művet, de ezen túl csak a Psycho zuhanyjelenete és a Téboly híres képsora tűnik még fel. A zárt ajtótól, amely mögött épp egy gyilkosság történik, elhátrál a kamera, bár itt az áldozat kalimpáló lába azért látható marad. Ennél lényegesebb Coppola Magánbeszélgetés (1974) című filmjének hatása, hiszen ott is egy auditív tapasztalat indítja arra a lehallgatót, hogy túllépve kötelességét, beavatkozzon az eseményekbe. De már Coppola is Antonioni Nagyításának (1966) alapötletét (mely egy Cortazar-novellából származik) helyezte át a fényképek közegéből a hangokéba. De Palma filmjének címével nyilvánvalóvá is teszi a Blow Up kulcsszerepét saját munkájában.

Amint az De Palma esetében nem meglepő, a film annak idején megbukott a mozikban. A rendező utólag úgy érezte, hiba volt Travoltára bíznia a főszerepet, mert a közönség miatta valamilyen romantikusabb történetre számított, s nem egy kiábrándult, cinikus paranoia-thrillerre. A Halál a hídont ma nemcsak a rendező és a sztár legjelentősebb filmjei között tartjuk számon, hanem műfajának sokszor újranézhető, sötéten csillogó ékköveként is.