Az olyan filmek miatt, mint Az eltűnés sorrendjében, érdemes moziba járni.

Nem feltétlenül azért, mert őrületes a látványvilág, a hangkulissza pedig csak úgy izgalmas, ha nagy rendszereken át dübörög, hanem egyszerűen azért mert ez egy hihetetlenül jó alkotás, amely minden szinten megérdemli a figyelmet. Persze aki kicsit is jártas a hetedik művészet világában, az tudja, hogy jó pár éve a skandináv filmgyártás az a terület, ahol a legnagyobb százalékban lehet igazi csemegéket, mesterműveket találni, elég csak annyit megemlítenem, hogy Lars Von Trier, Nicolas Winding Refn, Engedj be!, A tetovált lány, Ádám almái, A vadászat, A híd, Egy gyilkos ügy (és akkor még keveset is mondtam).

Meg kell valljam, a rendező, Hans Petter Moland munkássága eddig vakfolt volt nekem, de Az eltűnés sorrendjében után ezen muszáj lesz változtatnom - ha csak fele ilyen jó a többi filmje, már akkor is bőven megéri az utánajárást.

Nils Dickman (Stellan Skarsgård) egy kisváros megbecsült polgára, aki hosszú évek óta végzi és imádja munkáját: az utak hótól való megtisztítását. Nagyjából eseménytelen és megszokott mindennapjaiból azonban egy másik fehér színű anyag, a kokain rángatja ki, ugyanis fiát holtan találják túladagolás gyanújával. Nils nem érti a dolgot, hiszen számára ez az információ új és megdöbbentő, így nyomozni kezd az ügyben, szép fokozatosan haladva felfelé a környékbeli kábítószer-maffia ranglétráján.

Ebben a két órában aztán mindent megtalálhatunk, ami miatt a skandináv filmek kedvelhetőek: pár vonallal felskiccelt, ám mégis érthető és átélhető karakterek, remek tájképek, naturalista erőszak-ábrázolás, okosan kidolgozott cselekmény, jó színészek, önirónia, illetve fanyar, ugyanakkor észbontó humor. De persze aki nem érzékeny a fapofával előadott, véresen komolynak gondolt mondatokban vagy tettekben rejlő poénokra, annak kínszenvedés lehet gyakorlatilag minden harmadik jelenet.

A tévedésekre és félreértésekre alapuló konfliktus egyébként óvatosan megidézi Dashiel Hammett Véres aratását, annyi különbséggel, hogy itt a főszereplő tudtán kívül haragítja egymásra a norvég és a szerb bűnbandákat. Emellett eszünkbe juthat még a Coen-testvérek remek(, de szerintem kissé túldicsért) Fargója is, amelyben a szintén hófödte tájban láthatjuk a professzionálisnak gondolt bűnözők szerencsétlenkedéseit.

A történet előrelendítését egyébként minden esetben a fiúgyermekek szolgáltatják: Nilsé meghal, így bosszúhadjáratot indít, a norvég maffiafőnök, Greven (Pål Sverre Hagen) emögött az albánokat (jobban mondva a szerbeket) gyanítja, így megöli azok egyik drogfutárját. Ezzel csak az lesz a gond, hogy a futár történetesen a szerb banda fejének, Papának (Bruno Ganz) a gyereke, így a kör bezárásaként Greven fia válik a legfőbb célponttá. Hogy aztán ebből ki kerül ki élve és ki festi tele vérével a havat, azt már magának a filmnek kell elárulnia helyettem.

Hiába van ott hideg, ideje elköltözni egy jóléti államba.