Robert Mitchum az a színész, akivel nem mindig tudok mit kezdeni. Egy igazi kúl és macsó figura volt fiatalon, és filmjeinek zöme vonzó is számomra (persze nem láttam olyan sokat közülük), ennek ellenére azt is meg kell állapítanom, hogy "teszek a világra"-arckifejezése, illetve darabos mozgással "működtetett", baltával faragott fizikuma időnként komikussá teszi komolyabb szerepeit. De azért A vadász éjszakája, a Rettegés foka, az El Dorado vagy a Kísért a múlt épp az ő lénye miatt nagyszerűek.

Otto Preminger Angyalarca viszont valahogy nem tudott lenyűgözni. Bár van benne jó adag feszültség és a színészek is jók, ennek ellenére kicsit kimért és unalmas ez a krimibe hajló szerelmi dráma. Két igazán emlékezetes és a korszak adottságaihoz képest igen szépen kivitelezett jelenete azért van a mozinak, ezekről azonban az élvezeti szint megőrzése nélkül nem írhatnék bővebben (bár sajnos a plakátok zöme elég ostoba módon spoilerezik).

Ami leginkább zavart, az a Jean Simmons által megformált, a regényíró apa és tehetős mostohaanya mellett élő, és láthatóan kissé unatkozó Diane figurája: számomra hiteltelen volt, hogy ez a rossz frizurájú (jó, akkoriban lehet ez menőnek számított), szürke leányzó olyan könnyedén el tudta csábítani az egykor autóversenyzőként, a jelenben pedig sofőrként dolgozó Franket (Mitchum). Ami érdekes, hogy a film noir alapjait (a főszereplő férfi a femme fatale kedvéért bemocskolja a kezét, s egyre mélyebbre gurul a lejtőn) kicsit megcsavarja a történet: egyrészt ahogy említettem, Diane nem épp egy femme fatale, bár ártatlan (vagy a címre utalva angyali) ábrázata azért becsapós, másrészt pedig Frank úgy válik a lány játékszerévé (utált mostohája ellen vívott óvatos harcában), hogy valójában nem is csinál semmit.

Nézhető munka, kisebb hibákkal.