A Lovagolj magányosan! megtekintése esetén abba a vicces szituációba keveredtem vasárnap, hogy az első pár percet követően jöttem rá: én már egyszer megnéztem ezt a mozit, csak időközben elfelejtettem, hogy a címhez milyen mű is társul. De nem bánkódtam, hiszen egy remek zsánerdarabról van szó, amelyet gyakorlatilag bármennyiszer érdemes újranézni.

Bár a blog posztjaiból egyelőre nem nagyon látszik, de a western az abszolút kedvenc filmes műfajom. Valahogy olyan ez nálam, mint szinte mindenkinél a versírás: fiatalon próbálkozik vele az ember, és míg a legtöbben kinövik, mások menthetetlenül a "rímfaragás" mellett ragadnak. És bár a párhuzamba állított tevékenységből magam is kinőttem, a vadnyugati kalandok mind a mai napig elementáris erővel tudnak beszippantani.

Budd Boetticher egyik legjobbnak és legsötétebbnek tartott alkotása abban erős, hogy hiába vonultatja fel a korszak legfontosabb és legalapvetőbb westernkliséit, remekül túl is lép azokon. A történet igen szikár és feszes, csoda, hogy hetvenhárom perc kell az elmeséléséhez. Mondom ezt azért, mert érzésem szerint a középtájt érkező, indiánokkal vívott csata eléggé feleslegesnek hat. Azzal együtt, hogy ez adja meg a lökést a mellékszereplőknek a főhőshöz, Ben Brigade-hez (Randolph Scott) és foglyához, Billy John-hoz (James Best) való csatlakozáshoz. Mégis, ez csupán helykitöltő közjáték, hiszen egy pár perces lövöldözésen túl az amerikai őslakosoknak semmilyen szerep nem jut.

A film igazi erénye, hogy rövidke játékideje mellett is bőven szán alkalmat a karakterábrázolásra: legalábbis a Brigade-del tartó, és a Billy John fejéért amnesztiát remélő két bűnöző, Sam (Pernell Roberts) és Whit (James Coburn) éppen eleget társalog egymással és a férje halála miatt szintén hozzájuk csapódó Mrs. Lane-nel (Karen Steele) ahhoz, hogy jobban megismerhessük őket. Furcsa, hogy épp (a nem meglepő módon szűkszavú) Brigade az, akiről vajmi keveset tudhatunk meg, ám ennek dramaturgiai oka van, hiszen a zárlatban pár pillanat alatt minden fontosabb információ elhangzik róla, s valódi motivációi is napvilágot látnak.

A lényegre törő cselekményvezetés, a remek zenei főtéma, a színészek, az erőteljes nyitójelenet, valamint a garantáltan emlékezetünkbe égő zárókép (nem éppen szokványos befejezés!) garantálja, hogy egy percig se unatkozzunk a Lovagolj magányosan! (ki tudja hanyadik) megtekintése közben. Irány a préri!