Ha Ed Woodot tartjuk a rossz rendezők királyának (bár ugye én ezzel vitatkozom), akkor az igénytelen filmek atyaúristene mégiscsak Roger Corman. Az egy ideig direktorként, ám leginkább producerként ismert filmes nem csupán azzal írta be magát a mozitörténelembe, hogy számos B-kategóriás (és sokszor egészen zseniális) alkotáshoz volt köze, hanem azzal is, hogy olyan későbbi nagyágyúkat terelgetett pályájuk elején, mint például Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, James Cameron, Jonathan Demme vagy a számunkra most leginkább fontos Peter Bogdanovich.

A Célpontok elkészülte igencsak legendás. Corman azzal hagyta jóvá a forgatást, hogy a műben szerepeltetni kellett néhány jelenetet a még 1963-ban készült Terrorból, illetve külön is játszania kellett benne Boris Karloffnak, akinek még két napig volt szerződése a producerrel. Bogdanovich természetesen nem rettent vissza mindettől, sőt, elképzelései annyira megtetszettek a korosodó színészlegendának, hogy végül öt napig zajlottak vele a felvételek, s pénzt sem kért munkájáért.

Maga a mű a körülmények ellenére korántsem széteső és összecsapott: látszani látszik, hogy minimális összegből készült, de a készítők ügyesen sáfárkodtak. Bogdanovich remekül oldotta meg a két szálon futó cselekmény egymás mellett vezetését, majd azok összefűzését, emellett a színészek is egész ügyesek, a dialógusok is viszonylag gördülékenyek, ráadásul van hangulata a filmnek, amely egyre nyomasztóbbá válik. Nem is csoda, hiszen a sztori egy fiatal vietnámi veterán, Bobby Thompson (Tim O'Kelly) ámokfutását követi nyomon (az ihletforrás természetesen Charles Whitman volt), amely épp az idős horrorikon, Byron Orlok (Karloff) új filmjének bemutatóján tetőzik. Igen érdekes, midőn Karloff valós életútján is merengve, fanyarul ironizálva jut el oda, hogy az ijesztgetés ódon bútordarabjaként végül neki köszönhetően vessenek gátat az új kor őrületének.