A Bosszúállók: Ultron kora sok mindenben felveszi a versenyt az első résszel, de ezzel együtt is bőven bekúszik az unalom ebbe a száznegyven percbe.

Azt hiszem, most untam meg a szuperhősfilmeket. Vagy legalábbis azt a változatát, amikor összecsődítik az adott világ legjobbjait, hogy (némi képzavarral élve) környezetük szisztematikus elpusztításával rendet tegyenek. A Bosszúállók második része legalábbis számomra ennyit kínált – azzal együtt, hogy ez a fejezet is kellően látványosra, akciódúsra sikerült, és a története is nagyjából rendben van. Ám ez még kevés az üdvösséghez, hisz – zenei közegre átfordítva a gondolatsort – egy huszadjára is ugyanazokkal a panelekkel dolgozó Motörhead- vagy Hatebreed-lemez sem tud felvillanyozó lenni, hiába alapból zseniális az albumon hallható muzsika.

Kedvenc marveles héroszaink ezúttal egy szuperintelligens robottal kerülnek szembe, ráadásul ők maguk okozzák, hogy a Föld sokadjára is az elnéptelenedés szélére sodródik. Amerika Kapitány és társai ugyanis a film elején visszaszerzik Thor testvérének (Loki) jogarát, s Vasember rájön, ellenfelük, Strucker báró az ereklyével egy mesterséges intelligencia létrehozásán fáradozott. Tony Stark emiatt úgy dönt, az emberiség szolgálatába állítja e tervet, ám szándékaiba hiba csúszik, s az Ultron-projekt végül a csapat egyik legádázabb ellenfelének megszületésébe torkollik. A gigászi robot ugyanis másképpen értelmezi a humanoidok megóvását, szerinte ugyanis csak egy alapos, vérfrissítő tisztogatás segítheti fejlődésüket. Ezt persze Hulkék sem nézik tétlenül, így a felek öldöklő harcba fognak.

A film egyik központi témája a test, a család és a születés. Bruce Banner továbbra is tart alteregójától, Hulktól (Vasembernek is külön robottestre van szüksége, hogy megfékezze a zöld óriást), emiatt próbálja távol tartani magától az őt egyre jobban kedvelő Fekete Özvegyet. Mint kiderül, szuperképességeik ellenére a gyermekvállalás számukra egyenlő lenne a lehetetlen küldetéssel. A bizonyos helyzetekben gyermekien viselkedő Ultronnak viszont sikerül testet öltenie, könnyedén elszakad a szülőnek tekinthető Vasembertől (sőt, ellene fordul), ráadásul egy sejtregeneráló szerkezet segítségével tökéletes embert próbál létrehozni (ebből lesz aztán a történet szempontjából kissé fölösleges, Vízió nevű karakter). De Higanyszál és Skarlát Boszorkány is azért száll szembe a Bosszúállókkal, mert Tony Starkot okolják szüleik haláláért. Egyedül az első részben még kissé szürke, ám mostanra a legemberibbé tett figurának, Sólyomszemnek van esélye a boldog családi életre, sőt kiderül, nála már a harmadik gyerek is úton van.

Talán nem árt ismét hangsúlyoznom, hogy az első bekezdésben olvasható kirohanásom inkább a filmes Marvel-univerzumnak mint olyannak szólt, s nem ennek a műnek, hiszen nagyjából itt is minden a helyén van, mint az első részben. A rendező Joss Whedon most is igyekezett minden főbb szereplő jellemét árnyalni valami finomsággal, apró rezdülésekkel (ezúttal Sólyomszemről tudjuk meg a legérdekesebbeket, lásd fentebb), mindenkinek jut pár perc, hogy csillogtassa képességeit, a poénok zöme is ül (főleg Thor jeleskedik, az egyik esetében pedig az örök cameózó Marvel-atyaúristent, Stan Lee-t úgy kell kivinni a színről), és a történet is kellően fordulatos – a baj csak az, hogy ezt már sokszor láthattuk.

Legalábbis engem már bágyaszt a sok „annyira pörgős és sokrétű, hogy már azért élvezhetetlen” jellegű akció (Hulk afrikai tombolása azért ott van a szeren) és az örök zárlati elem, vagyis a „valami gigantikus dolog lebegjen a föld felett és törvényszerűen hulljon is alá” használata. Meg hát, lássuk be, egyre emberfelettibb teljesítmény észben tartani a sok-sok karaktert, a velük korábban megtörtént eseményeket, megérteni a felbukkanó újdonságokat stb.-stb. Ilyen szempontból a Trónok harca épp azért tud működni sorozatként, mert bár ott is millióan népesítik be Westerost, több idő van foglalkozni velük. Épp emiatt jók a képregények is, mert azokban van hely kibontani egy-egy szereplő jellemét, megismerni tulajdonságait. Pár óra ehhez viszont édeskevés, és ez nagyban ront az élvezeti értéken (példának okáért emiatt már az alcím is béna, hiszen Ultron „kora” érezhetően kb. néhány napig tart). Előre félek attól, hogy még Pókember is belép a képbe, esetleg idővel az X-Menek…

(Egyébként rájöttem a képregényfilmek nagy, világméretű összeesküvésére: ezekben a világokban mindent az építőipari cégek irányítanak, hiszen számukra hatalmas üzlet van abban, hogy bizonyos nagyvárosokat rendszeresen porig rombolnak. Ráadásul a „hódítók” mindig akkor lépnek színre, mikor éppen minden metropolis makulátlan, és van mit szemétkupaccá transzformálni – ez is roppant gyanús!)

Egy biztos, a szuperhősök egyéni kalandjaira továbbra is kíváncsi vagyok (legalábbis Amerika Kapitány legutóbbi magánszáma biztató volt, bár a hírek szerint az új rész inkább a zsúfolás koncepcióját követi), viszont ezek a „csődületek” kezdik úgy kiverni nálam a biztosítékot, mint Hulk ökle bárki fogsorát.

A cikk eredetileg a kulter.hu-n jelent meg.