A lányom nélkül soha (Schwarzi 70)
A gyerekét oltalmazó Matrix és Vogel mintha csak ugyanaz a karakter lenne, más-más idősíkon.
Arnold Schwarzenegger július 30-án hetven éves lett. Hihetetlen. Valahogy rá mindig úgy gondol az ember, hogy sosem öregszik meg, hiszen ő a Terminator, akit maximum összepréselnek vagy beleeresztik egy izzó kohóba, de attól még a golyószaggatta fizimiskája valahol ugyanaz marad (átvitt értelemben).
A jeles alkalom kapcsán úgy gondoltam, én is megünneplem szeretett osztrák izomemberünket és egy nap csúszással, de gyorsan megnéztem két filmet tőle. A Maggie-t már amúgy is terveztem egy ideje, a Kommandót meg hát... bármikor és akárhányszor újra végig lehet nevetni és izgulni.
Mindez persze nem feltétlenül adott volna okot arra, hogy erről írásban is megemlékezzek, a szerencsés választásnak köszönhetően azonban fontos kapcsolódási pontokat véltem felfedezni a két alkotás között, amelyekről most következzen egy rövidke szöveg itt a blogon.
A Kommandóról már mindent leírtak, amit csak lehetett: ez az egyik ultimét, '80-as évekbeli tesztoszteronorgiák alapvetése. Az egyszemélyes hadsereg, az Übermensch mindenen és mindenkin átgázoló karaktere Rambo mellett John Matrixben kristályosodott ki a legesszenciálisabban. A férfi, aki után csak pusztítás és sok pusztító egysoros marad.
Számunkra most inkább a film alapkonfliktusa az érdekes. Matrix lányát elrabolják a gaz legyilkolnivalók, így hősünk kénytelen újra aktivizálni a benne szunnyadó atomkatonát, aki röpke fél nap alatt oda sújt, ahova köll, Jenny megmentve, alkalmi segítője a rommá zúzott autója ellenére elalélva, egykori parancsnoka szépen elküldve a sunyiba.
A Maggie mintha csak néhány évvel a Kommandó után játszódna A világ pusztulóban, zombikór tizedeli az emberiséget, amely sajnos nem kíméli Wade Vogel lányát sem. Schwarzenegger mindent megtenne az imádott Maggie-ért, még ha ezúttal már csak arra van esélye, hogy széppé varázsolja az utolsó napokat.
A piszkosszürke, melankolikus, ugyanakkor megható pillanatok azonban megtévesztésig hasonlóak a Kommandó elején látható, már-már giccsbe hajlóan kínos idillhez. Apa és lánya együtt falatoznak, nevetnek valami idétlen viccen, apa fát hasogat, ha pedig baj van, rögtön gyermeke oldalára állva próbálja elkerülni a tragédiát. A Kommandó persze jóval felszínesebb film, még csak szóba sem kerül, mi történt az anyával, a Maggie-ben viszont szépen bezárul a kör, magyarázatot kapunk még a címszereplő nevére is. És míg az 1985-ös akciófilm végén a happy endet egy akár leendő új anya felbukkanása színesíti, addig a 2015-ös drámában a mostohaszülő csupán egy tehetetlen karakter, így Wade a zárlatra már csak töltött puskájától várhatja a szörnyű terhet jelentő megváltást.
A Kommandó nyilván nem a kidolgozott karakterek és a remek sztori miatt klasszikus a maga nemében még ma is. Ugyanakkor a Maggie-vel párba állítva észrevehetjük, harminc év alatt Schwarzenegger a satnyuló izomkötegek mellé felszedett magára némi színészi tehetséget is. Hajlott, megfáradt és kétségektől gyötrődő apafigurája csupán árnyéka John Matrix tökéletességének, ugyanakkor pont emiatt emberközelibb az embertelen körülmények között. Igaz, a fejsze mindkettejük kezében jól forog, Wade Vogel lelki vívódása (vajon képes leszek elengedni vagy megölni a saját véremet, ha eljön a pillanat?) sokkal valószerűbb és fikcionalitása ellenére is átélhetőbb dilemma, mint az ex-katonaé (vajon időben ki tudok-e irtani egy hadsereget és ezzel megmenteni a gyerekemet?).
Schwarzenegger persze karrierje során nem egyszer volt fiatalok pártfogoltja (elég csak a Conan, a pusztítóra; az Ovizsarura,Az utolsó akcióhősre vagy a Terminator 2-re gondolni), a fentebb tárgyalt két film azonban ugyan csonka, de mégis családi közegben láttatja kedvenc izomkolosszusunkat. Amelyet sajnos fegyverek, vér, robbanások, elfojtott és szabadjára engedett agresszió próbálnak atomjaira szakítani. A halál azonban csak kerülgeti hősünket, s reméljük, hogy ez hetvenen túl is így marad még sokáig.