Filmrajongóként, még inkább a műfaji filmek rajongójaként szerintem nincsen azon semmi meglepő, hogy magam is odáig meg vissza vagyok az olasz filmgyártás hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre tehető aranykoráért, amikor is a talján fenegyerekek gyakorlatilag bármit megtehettek, hihetetlen mennyiségű klasszikust szabadítva ezzel a világra.
Visszatekintve, Clint Eastwood Őszikék-korszakának nyitányaként értékelhetjük Oscar-díjas westernjét, amellyel – egyre inkább úgy tűnik – végleg lezárta pályája vadnyugati szakaszát.
Az 1970-es évek közepén újszerű műfaj ütötte fel a fejét a szikesedő, magyar filmpusztán. A Hajdúk, a Talpuk alatt fütyül a szél, majd a Rosszemberek a kovbojok tengerentúli mítoszát helyezték hazai betyárkörnyezetbe, egyszerre megihletődve a spagetti-western formai leleményeitől és típusalkotó energiáitól, valamint Jancsó egy évtizeddel korábbi vigasztalan, sáncbazárt, alföldi remeklésétől. A 19. századi hortobágyi vagy bakonyi viszonyok mozgóképi megjelenítését hozzáigazítani a western sablonjaihoz kézenfekvő ötlet, hiszen az események ideje, a karakterek, a konfliktusok, valamint a táj lehetőségei mind analógiái a vadnyugati műfajfilmek elemeinek. Ehhez megfelelő formanyelvet kidolgozva és forgatókönyvi kereteket szabva máris előttünk áll az eastern, mely tehetséges rendezői kezekben a ritka magyar zsánerújítások egyik példáját jelenti.
Számomra a vígjáték az a filmműfaj, amit nagyon szeretnék élvezni, ám kevés kivétellel a legtöbb ide sorolható próbálkozás inkább fájdalmas, mint vicces. Persze erről főleg Hollywood tehet, ahol a sorozatgyártás megköveteli a bevált (és baromira unalmas) klisék pufogtatását. Éppen ezért nem is lepett meg, hogy a britek álltak elő egy meglepően jó és emlékezetes darabbal: az Időről időre nemtől és kortól függetlenül remek választás lehet egy kis kikapcsolódásra.
Paul Newman szerintem tipikusan az a színész volt, aki nyilvánvaló tehetsége ellenére is csak kevés igazán klasszikus mesterműben játszott, és túl sok fárasztó és gagyi alkotáshoz adta a nevét. Persze akadnak jó filmjei, mint például a Hud, A nagy ugrás vagy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, illetve legnagyobb kedvencemet, a Bilincs és mosolyt is ide sorolnám.
Ha már nekem sajnos szinte egy-az-egyben kimaradt a VHS-korszak gyönyöre (nem volt videomagnónk - micsoda szó!), szerencsére helyette a kilencvenes években igyekeztem minél több filmet megnézni a hazánkban akkor beindult HBO-n (emlékszik még valaki a felvezető videóra?). Így futhattam bele A navigátor című alkotásba is, amelynek misztikus és sötét ajánlója már gyerekfejjel is vonzónak tűnt. Más kérdés, hogy utána alig értettem valamit a teljes műből - nem is csoda, hogy ezek után csak a napokban jutott eszembe, hogy újra meg kellene nézni ezt az új-zélandi víziót.
J. C. Chandor rendező előző filmjének (Krízispont) hősei a gazdasági válság veszteségeit igyekeztek minimalizálni, friss munkájának már a címe is nagyobb tragédiát sejtet.
Óva intek mindenkit attól, hogy megnézze a Die Hard-széria legfrissebb darabját! Ez még meggyalázásnak is súlyos.
