Adrian Messenger listája (The List of Adrian Messenger, 1963)
Sztárparádé - némi csavarral fűszerezve.
Sztárparádé - némi csavarral fűszerezve.
Újabb film, amely roppant erős ötletből építkezik, ám valami miatt mégsem tudja maximálisan hozni az elvárásainkat. Pedig kétségtelenül indokolt lett volna.
Spagettiwestern Joseph Cottennel, Sergio Corbucci rendezésében – valószínűleg sokaknak izgalmasan hangzik ez a kombináció. Magam is kíváncsian ültem le a film elé, de a várt élmény ezúttal elmaradt, kevéssé hatott meg ez a másfél óra.
A melodráma mestereként számon tartott, Németországból Hitler elől az Egyesült Államokba emigrált Douglas Sirk-öt először az európai filmesek fedezték fel maguknak. Godard az egekig magasztalta, Almodóvar és Lars von Trier is nagyra becsüli, Fassbindernek pedig egyik kedvenc filmje volt a Szélbe írva (vagy címváltozata szerint A szélre írva).
William Wyler nevét többnyire a Ben Hur miatt szokták ismerni a filmkedvelők, pedig a német származású direktor a szandálos klasszikus mellett olyan további műveket tett le az asztalra, mint például a Mrs. Miniver, az Ember a láthatáron, a Római vakáció, A félelem órái vagy épp a Detektívtörténet.
Az újabban egyre többet dicsért Michael Mann munkái, a Szemtől szemben kivételével bennem eddig hiányérzetet hagytak. Az embervadászra a tévében, Az utolsó mohikánra a moziban nem sikerült ráhangolódnom, A bennfentes pedig igazán csak a végén hatott rám, amikor már nem is a cigarettagyártók manipulációit leleplező kisember a főhős, hanem a róla készült tényfeltáró riport bemutatásáért küzdő tévés újságíró. Az erőszak utcái a legelső mozifilmje, s ez máris katalógusát adja a rendező erényeinek és hiányosságainak.
Megvallom, Karl Urbant a Dredd címszerepéig nem túl sokszor láttam játszani (A Gyűrűk ura-beli ténykedésére nem is emlékszem), és mondjuk azóta sem vittem ezt túlzásba a Star Trek második részével, nemrég utamba került A barbár, s kíváncsi voltam, új-zélandi barátunk mire is képes még. Nos, nem ez lesz a kedvenc filmem tőle.
Howard Hawks rendezői zsenijéről már tettem említést Párducbébi című alkotása kapcsán, műfaji érzékenysége máig lenyűgöző. Szerencsére a mester a westerneket sem vetette meg, amelyet a Határtalan horizont is jól példáz.
Nem mondom, izgatottan vártam, hogy a képregénytörténelem talán legmakulátlanabb szuperhőse milyen új filmváltozatot kap 2013-ban. Az eddigi próbálkozások hagytak kívánnivalót maguk után (talán csak az 1978-ban és 1980-ban készült művek érdemesek említésre), szóval nem csoda, hogy nem csak részemről voltak nagyok az elvárások. És bár Az acélember képes az egekbe ugrani, pont eközben hagy némi ürességet is maga után.
Hébe-hóba megkérdezik tőlem, hogy szeretek-e olvasni, és ha igen, akkor mit. Ilyen esetekben szinten azonnal azt szoktam válaszolni, hogy leginkább krimiket, mivel számomra igen vonzó ez a műfaj: általában sodró történetekkel operál, gyakran nemcsak a főhős, hanem az olvasó szürkeállományát is megmozgatja, emellett bármikor, bárhol nekifoghatunk az olvasásuknak. Nem is csoda, hogy bűnügyi filmeket is hasonlóan élvezetesnek találom.