Megérdemelte már a képregényrajongó társadalom, hogy egy tisztességes adaptáció készüljön a britek legsikeresebb rajzolt igazságosztójáról, Dredd bíróról: az 1995-ös, első verziót ugyanis csak keveseknek – nagyrészt azoknak, akik csupán Sly Stallone legfrissebb munkáját látták a műben – sikerült a szívükbe zárni túlzott harsánysága, összecsapottsága miatt. Persze már akkoriban is látszott, hogy van potenciál a jövő legelszántabb igazságszolgáltatójában, ám a készítők az összetevőket nem tudták jó arányban párosítani, s a bukás hosszú időre jegelte az újabb változatok felbukkanását.

Egészen 2012-ig kellett várnunk arra, hogy Pete Travis rendező és csapata újra csatába küldje a mindig sisakjában mutatkozó rendfenntartót. Bár az már az előzetesek alapján is érződött, hogy nem kell hatalmas elvárásokkal (értsd: hosszas dialógusok és mély karakterábrázolás, többsíkú mondanivaló) közelítenünk a Dredd felé, aki viszont arra számít, hogy egy pörgős és dögös, B-filmes megoldásokkal turbózott akciómozit fog látni, az biztosan nem csalódik. Mert bizony a törvény éber őre pontosan ezt nyújtja nekünk pár száz pisztolygolyó és robbanó töltet szemgolyónkba pumpálásával.

A történet magja egy manapság egyre népszerűbb ([Rec] 2, Rajtaütés, Fehér éjszaka) ötletet variál: a helyszín egy zárt épület, ahol a nézők kivételével nagyjából minden és mindenki a főhősök vesztét kívánja. A jövő egyik gigavárosában, Mega City One-ban a káosz megzabolázásán munkálkodó bírák (kik egyszerre rendőrök, esküdtek és ítélet-végrehajtók), vagyis jelen esetben Dredd (Karl Urban) és újonc partnere, Anderson (Olivia Thirlby) is ebbe a szituációba csöppen, mikor Peach Trees hatalmas lakótömbjének „főnöke”, Ma-Ma (Lena Headey) az egész ház lezárásával megakadályozza, hogy egyik emberét börtönbe szállítsák. Természetesen elszabadul a vériszamos pokol.

Persze a legfontosabb kérdésnek mégiscsak azt tekinthettük, vajon Karl Urban megfelelő választás a címszerep eljátszására? Bár tény, hogy nem annyira drabális, mint a képregényben megszokott, baltaarcú bíró, ám sokkal szimpatikusabb megoldás, hogy valamelyest realisztikusabbra próbálták venni a figurát (aki még így is egy majdhogynem érzelemmentes gyilkológép), és ez sokkalta elfogadhatóbb, mint például Stallone karikatúraszerű verziója. Ami pedig külön jó pont, hogy felerősítették benne a karakter megszületésének legfontosabb ihletőjét, Piszkos Harryt (s vele Clint Eastwoodot).

Szerencsére a többi színész is jól teljesít, bár a dramaturgia hiányosságai miatt vajmi keveset tudunk meg bárkiről is – ez egyedül Dredd esetében nem zavaró túlzottan, mivel ő a tetteivel is mindent elmond. A látványvilág is elsőrangú (kellően mocskos és brutális, a drogos pillanatok pedig érdekesek), a karcos zene is jól aláhúzza ezen elképzelt világ nyomasztó atmoszféráját. Hogy az alkotók direkt nem akartak-e többet felvállalni egy lényegre törő B-film szintjénél, azt nem tudom, mindenesetre így legalább elkerülték az esetleges buktatókat, s vörössel mázolták a falakra ebben a futurowesternben, hogy Dredd újra a házban van, s ő maga a törvény.


(A cikk eredetileg a Mozinet.hu oldalon jelent meg.)