Gene Hackman január 30-án ünnepli 85. születésnapját – e jeles nap alkalmából egy kevéssé ismert filmjéről emlékezünk meg.

Sötét és brutális volta ellenére mindig is lenyűgözött a vadnyugat meghódításának korszaka. Sok-sok ember kényszerből, egy jobb lehetőség reményében vagy szimplán csak tett- és kalandvágyból vágott át az Egyesült Államok nyugati felére, hogy ott a semmiből teremtsen magának új életet. Ami viszont mindenképpen elítélendő tett volt részükről: szegény őslakos indiánokat úgy tették partvonalra, hogy még.

A farmer felesége a pionírkorszakban játszódik, már kialakulóban vannak a nagyobb nyugati városok (San Francisco), ám még bőven túlsúlyban élnek itt a magányos földművelők, állattartók és vadászok. Zandy Allan (Gene Hackman) a Sierra Nevada hegyvidékén tengeti mindennapjait (vadászként és marhatartóként – szóval a magyar cím kicsit azért suta), s mivel szeretne családot alapítani, egy akkoriban bevett szokást választ: reagál egy nő újsághirdetésére, aki férjet keres magának. Hannah (Liv Ullmann) fel is kerekedik, hogy jövendőbelijéhez költözzön, a dupla ismeretlen (vadnyugat, vadidegen férj) sem tartja vissza, mint ahogy végül a nem éppen kellemes fogadtatás (Zandy nem örül neki, hogy a levélben fiatalabbnak hazudta magát) és a bánásmód sem.

„Semmit se tudsz te a házasságról, csak a miénket ismered” – mondja Zandy anyja, aki erre annyit reagál, hogy „az elég”. Ezzel jelezi, neki bőven kényelmes az a férjszerep, amit az apjától látott, s amit mi is megfigyelhetünk a rövid ebédjelenet közben, amikor Zandy hazalátogat: a vendéglátást az idős férfi munkával fizettetné ki. A lényeg pedig, hogy az asszonynak ne legyen véleménye, tegye a dolgát, adjon fiút és akkor megtűrt társ lehet. A műveletlen, otromba, goromba, ugyanakkor kőkemény Zandy (közelharcban legyűr egy medvét!) életritmusába különben is csak ez az elképzelés fér bele, mivel nem akar komoly változásokat.

Ezzel szemben az érzelmeit csak fokozatosan kimutató, szoborarcú Hannah hiába dolgos, próbál lázadni. Ennek megérkezése estéjén rögtön az lesz a következménye, hogy hitvese gyakorlatilag megerőszakolja őt („Jogom van hozzá!”). De a nő nem hátrál meg, takaros otthont varázsol Zandy korábbi koszfészkéből, s néhány hét eltelte után egymásra hangolódni látszik a pár. Az igazi konfliktusforrás a gyermekvállalás kérdése marad, mivel a férj nem hisz benne, hogy egy nő 32 évesen még képes egészséges utódot nemzeni („Hiába, öreg vagy és elnyűtt.”), így képbe kerül a férfit igencsak kedvelő Maria (Susan Tyrell), törést okozva ezzel a kapcsolatban. A hosszabb mosolyszünetet végül az szünteti meg, hogy Zandy belátja, csakis a kölcsönös összecsiszolódás segíthet az egyszer már kivívott jobb életet új szintre emelni.

A svéd Jan Troell filmje egyszerű, visszafogott és jól működik, elkerüli a témában benne rejlő, a klasszikus Hallmark tévésorozatokban rendre felbukkanó giccsgleccsereket, és szép záróképpel (Zandy a megtisztulást is jelképező esőfüggönyben kezdi el behordani az ajándéknak szánt tűzhely alkotóelemeit a házba) hagyja nyitva a történetet. Troellnek egyébiránt akkoriban ez volt a harmadik, hasonló témában fogant filmje, az első két, az emigrálást sötét színekkel felvázoló alkotás (Kivándorlók, Új haza) után A farmer felesége már a letelepedés és a berendezkedés utáni állapotokra fókuszál.

A két főszereplő egyébként remekül teljesít, Hackman ellenállhatatlan a makacs, bunkó humorú („Ki halt meg?” – kérdi az ebédlőasztalt díszítő virágcsokrot látva) suttyóként, Ullmann pedig amilyen visszafogott az elején, úgy keményedik meg az események hatására. (Egyébként az 1982-ben készült magyar szinkron is parádés Szabó Gyula és Moór Marianna kettősével.)

Hivatkozási pontként két dolog jutott eszembe közben. A karakterek mintha csak valamelyik Móricz-novellából léptek volna elő a maguk egyszerűségében, a hirdetés útján szerzett, makrancos feleség pedig a Hangyainvázió című Charlton Heston-mozinak is kiindulási alapja volt.