Viszonylag ritkán nézek romantikus filmeket, mivel kevésszer tudok ráhangolódni az efféle művekre. Ettől függetlenül, ha néha mégis ráveszem magam e tettre, egészen jó élményekben szokott részem lenni. A Waterloo híd is egy egészen élvezetes munka, bár nálam nem lesz annyira maradandó, mint mondjuk az Amelie csodálatos élete, A szabadság útjai vagy mondjuk a Továbbállók.

Megérdemelte már a képregényrajongó társadalom, hogy egy tisztességes adaptáció készüljön a britek legsikeresebb rajzolt igazságosztójáról, Dredd bíróról: az 1995-ös, első verziót ugyanis csak keveseknek – nagyrészt azoknak, akik csupán Sly Stallone legfrissebb munkáját látták a műben – sikerült a szívükbe zárni túlzott harsánysága, összecsapottsága miatt. Persze már akkoriban is látszott, hogy van potenciál a jövő legelszántabb igazságszolgáltatójában, ám a készítők az összetevőket nem tudták jó arányban párosítani, s a bukás hosszú időre jegelte az újabb változatok felbukkanását.

Váratlan fordulatok várnak arra, aki fel akarja göngyölíteni, mi is valójában ennek a filmnek a címe. A magyar változat egy-az-egyben nevetséges (alant kiderül, miért), az angol verzió pedig az internet alapján mutat furcsaságokat: ha Google-ön keresztül keresünk rá, az IMDb-link azt mutatja, hogy a címe Caine, ha rákattintunk, az adatlapon belül már Shark!, a plakátokat nézegetve pedig a legtöbb helyen Shark szerepel. Kár, hogy maga a mű annyira gyenge, hogy nincs értelme az ennél komolyabb morfondírozásnak.

„Talán az volt a baj, hogy ha a fény egy bizonyos szögben érte az arcát, határozottan emlékeztetett Rifka nénémre. Nem mintha Olive kifejezetten hasonlított volna anyám nővérére. (Rifka kiköpött olyan volt, mint a jiddis folklór kedvelt alakja: a Gólem.)″ – nem meglepő módon e sorok Woody Allen egyik írásából származnak, aki sosem átallott viccet csinálni származásából. Nekem meg kapóra jött, hogy ezzel az idézettel indítsam A gólem című filmről írt posztomat.

Nemrégiben méltattam a dán Teddy mackó című filmet, amely azzal tudta a legnagyobb hatást elérni, hogy a lehető legegyszerűbben közelítette meg választott témáját. Ebből a szempontból hasonlónak mondható Rufus Norris rendezői debütálása is, hiszen az Ébredés minimalista eszközökkel mesél el egy igen hatásos és tragikus történetet.

A magyar címadás főleg az utóbbi években a vicceskedő és nagyon okosnak látszó irányba mozdult el, sok-sok förmedvényt és torzszülöttet szabadítva a világra (hadd ne soroljam fel ezeket). Hogy a Sheila meghalt és New Yorkban él mikor kapta ezt a elnevezést, nem tudom, az biztos, hogy az ötletgazda hatalmas bakot lőtt vele. Már csak azért is, mert nem hogy nem New Yorkban játszódik a film, de még csak komolyabb említés szintjén sem jelenik meg benne az Egyesült Államok ikonikus metropolisa.

Vannak filmek, amelyeknek már a címe annyira (nevetségesen) vonzó, hogy egyszerűen muszáj megnézni őket. A hihetetlenül olvadó ember, Gyilkos cickányok, A megdöbbentő emberkolosszus, Lugosi Béla és a Brooklyni Gorilla – egyértelműen érezni a trash-szagot, így a bűnös élvezet reménye csak tovább fokozza az ember kíváncsiságát.

Végre egy új Brian De Palma-film! És végre egy szinte végig élvezetes és ötletes Brian De Palma-film! Azzal együtt persze, hogy ez valójában egy remake (de hát, A sebhelyesarcú is az volt). Bár a kritikák zöme lehúzta a Gyilkos vágyakat, azt kell, hogy mondjam, az ősz mester teljesen korrekt kis thrillert tett le az asztalra.

Tudom én, hogy semmi és senki sem lehet hibátlan, ennek ellenére rosszul tud esni az embernek, amikor egy-egy dolognak a gyengébb oldalával is találkoznia kell. Számomra eddig a skandináv (elsősorban svéd és dán) film- és tévésorozat gyártás mindig a magas színvonalat képviselte – azzal együtt, hogy értelemszerűen nem láttam minden ott készülő alkotást. De azért bíztam benne, hogy jó eséllyel sikerül elkerülnöm a rosszabb pillanatokat. Mindez A hipnotizőr megtekintésééig tartott.

Ahogyan azt a Pánik New Yorkban esetén írtam, a pénztelenség néha sokkal jobb ötleteket szül, mint a hatalmas költségvetés. Sajnálatos módon a magyar filmipart teljesen ellehetetlenítették az elmúlt években, és egyelőre nem is tűnik úgy, hogy a közeljövőben helyreállnak a dolgot. Eddig ezt a „hatásszünetet” Pálfi György használta ki a legjobban, aki nem restellt más műveket felhasználva alkotni. S bár a Final Cut jogi problémák miatt nehezen elérhető, akik látták, majdnem kivétel nélkül elismerően szóltak róla.