Ron Shelton rendezői pályájának első évtizedében a baseballt (Baseball bikák, 1988), a kosárlabdát (Zsákolj, ha tudsz!, 1992), a golfot (Fejjel a falnak, 1996) és az ökölvívást (Ilyen a boksz, 1999) is megfelelő terepnek tekintette arra, hogy különböző jellemű férfihőseit egymásnak ugrassza. Látszólag az Öreg harcos című alkotása is illeszkedik ebbe a sorba, mert az egyik legjelentősebb baseballjátékosról szól, de műve mégsem igazi sportfilm. Ennek az „anomáliának” is betudható, hogy az Öreg harcosra amerikai mozibemutatójakor szinte senki sem volt kíváncsi. Ezért is járunk jobban, ha annak tekintjük a Cobbot ami – drámának.

Fábri Zoltán három évig tanult a Képzőművészeti Főiskolán, hogy festőművész lehessen, majd 1938-ban átiratkozott a Színművészeti Akadémiára, mert a filmrendezés kezdte érdekelni. A pályamódosításban döntő tényezőnek nevezte találkozását a francia lírai realizmus alkotásaival: „Marcel Carné, René Clair, Renoir, Duvivier művei olyan hatással voltak rám, hogy egyre fokozódóan nem érdekelt semmi más, csak hogy lehetnék filmrendező” (idézi Marx, 25-6.).

A Fehér éjszakák után három héttel mozikba került Góliát is a kortárs svéd társadalom egy kevéssé ismert közösségét állítja középpontba. 

A később André de Toth néven amerikai karriert építő rendező, Tóth Endre első öt művét még szülőhazájában forgatta. Ezt az öt filmet bő tíz hónapon belül mutatták be a magyar mozik, és a Két lány az utcán kivételével mindegyik elismerő kritikákat kapott. Tóth ennek ellenére elhagyta Magyarországot, majd néhány év kihagyás után Hollywoodban is ki tudta vívni a megbecsültséget, főleg bűnügyi filmek és westernek rendezésével.

Hollywood egy tehetséges és sikeres direktorral lett szegényebb 2012. augusztus 19-én, amikor Tony Scott angol filmrendező, producer - máig tisztázatlan okból -  egy Los Angeles-i hídról a mélybe vetette magát.

A tengeralattjáróval és a Végtelen történettel nemzetközi hírnevet szerző német Wolfgang Petersen az 1990-es években már amerikai bérmunkák megbízható iparosaként dolgozott. A tengerentúlon forgatott második filmje (egyben az utolsó, amelynek forgatókönyvét is ő írta) indította el thrillerei sorát.

Idén sajnos a kihagyott filmek listája lett erősebb és nem a látottaké.

Az idén itthon bemutatott filmek közül ez a tíz tetszett a legjobban:

Bizonyára számos mozinéző könnyedén össze tudna állítani egy Tarantino-szótárat: bosszú, bőséges és trágár beszéd, bűn, dögös zenék, egykori sztárok, emlékezetes figurák, erőszak, felborult időrend, fekete humor, idézetek más mozikból, műfaji keveredés, Samuel L. Jackson… A rendező kapcsán talán nem is az az érdekes, hogyan menti át filmről filmre ezt a viszonylag terjedelmes eszköztárat, hanem az, ahogyan mindig változtat a bevett formulákon.

Az előző részek által megemelt elvárások, a színész vakmerő mutatványaira épülő marketing és az idei nyár csekély izgalmat tartogató mozikínálata egyszerre avatja Tom Cruise akcióthrillerét potenciális sikerré.