Brian De Palma nem az a fajta rendező, aki kortársait túl gyakran megdicsérné, de Coppolával még ő is kivételt tett: „A Magánbeszélgetés olyan történet, amit csakis filmen lehet elmesélni. Színtiszta mozi.”

Francis Ford Coppola már 1967-ben, Antonioni Nagyításának (1966) hatására elkészítette a Magánbeszélgetés forgatókönyvének első vázlatát, de csak A keresztapa 1972-es sikere után nyílt lehetősége leforgatni paranoia-thrillerét. Akkor is csak úgy, hogy előtte ígéretet tett gengsztereposzának mielőbbi folytatására. A két filmet végül ugyanabban az évben mutatták be, sőt 1975 tavaszán egymás ellen vetélkedtek a legjobb film Oscar-díjáért, melyet végül A keresztapa 2. nyert el. A Magánbeszélgetés viszont egy évvel korábban Arany Pálmával tért haza Cannes-ból, vagyis Coppola harmincöt évesen a filmvilág két legnagyobb presztízsű kitüntetésével büszkélkedhetett.

A rendező csillaga a 70-es években állt a legmagasabban, az ebben az évtizedben forgatott négy filmje közül a Magánbeszélgetés az egyetlen, amely a kortárs Amerikában játszódik. Két maffiafilmjéhez, illetve Vietnam-körképéhez (Apokalipszis, most) mérten jóval kisebb léptékű, szinte intim ez az alkotás, mely a bűnügyi történetek és a kémfilmek gyakori mellékkarakterét, a lehallgató szakembert avatja főszereplővé. Harry Caul a bonyolult műveletek mestere, például rögzíteni tudja egy sétálgató szerelmespár csevegését San Francisco egyik forgalmas terén is. Tudása szakmai körökben élő legendává teszi, viszont valódi munkáját a hétköznapokban titkolnia kell, hiszen mások magánszférájának megsértésével keresi a kenyerét. Harry igazi antihős: sótlan, zárkózott, a nőkkel szemben félszeg alak, aki egyedüllétét egy prostituált alkalmankénti meglátogatásával oldja. Egyetlen hobbija, hogy otthonában Duke Ellington-felvételeket hallgatva szaxofonozik.

A főszereplő vágyik az intimitásra, és gyanakvó természete ellenére négy nőhöz is közelebb kerül a cselekmény során: a házmesterasszonya születésnapi ajándékot csempész a lakásába; Amy, a prostituált szinte kitalálja, hogy a férfi igazából lehallgatással foglalkozik; Meredith-nek, az őt később meglopó nőnek bevallja, hogy szereti és hiányolja Amy-t; a téren megfigyelt pár nőtagja, Ann iránt pedig egyre jobban aggódik, s csak később szembesül saját téves következtetéseivel. Ezek a kellemetlen és kiábrándító tapasztalatok visszaigazolást jelentenek Harry számára, hogy miért nem érdemes senkit a bizalmába avatnia. Frusztrációját jelképesen egy ötödik nőre, a Szűzanyára is átviszi. Emlékezetes jelenet, amikor Harry a lakásába rejtett lehallgatót keresve mindent lesöpör, összetör a polcon, csak a kis Mária-szobrot hagyja a helyén. Majd gondol egyet, és annak sem kegyelmez. A kollégáját még Jézus nevének kimondásáért is megrovó férfi ekkor már önmaga alapelveit sem tartja tiszteletben, gyanúja viszont alaptalannak bizonyul, mert Mária „ártatlan”.

A főhős a számára sorsdöntőnek bizonyuló Union Square-i lehallgatás idején a 44. születésnapját ünnepli (bár Amy előtt 42-nek mondja magát). Csak visszatekintve értékelheti majd új életének kiindulópontjaként ezt a napot, amelyen elkezdődött tudatosabbá válása (ahogy arra a többször felhangzó „Ébredj, ébredj, álomszuszék!”-kezdetű dal is céloz), illetve addigi egzisztenciájának gyors és totális széthullása (lásd a záróképet). A Caul név, ami magzatburkot jelent, elsősorban a férfi zárkózott életének metaforája, de – a fürdőszobát elárasztó véres „magzatvíz” mellett – újjászületésére is utal.

A történet december 2-án kezdődik, az advent, az Úr eljövetelére való várakozás időszakában. Harry számára mégsem érkezik el a megváltás, hiszen a lehallgatott szerelmespár iránti aggodalma nem változik át tevőleges segítséggé, hiába kísértik őt egy korábbi munkája tragikus következményei. Önmaga szabályait megsérti ugyan, hiszen elveivel ellentétben értelmezni is próbálja a hangfelvételt, de a lehallgatói munka morális szempontú megkérdőjelezéséig, az igazi cselekvésig nem jut el, így feloldozása is elmarad. Hacsak nem úgy tekintjük a film befejezését, mint egy új kezdetet. Erre a már említetteken kívül az is utal, hogy az élete, lakása, hírneve romjain szaxofonozó Harry nemcsak tehetetlenséget, de megtörhetetlenséget is képvisel. Ekkor már nem egy hangfelvételt követ, hanem önállóan muzsikál, sőt végre „közönsége” is van, ha csak a túloldalon fülelő „poloskások” személyében is.

A makacs-megszállott alakokat gyakran megformáló Gene Hackman visszafogott és mélyen átélt alakítása nagyban hozzájárul a film hatásához. A színész minden jelenetben szerepel, a néző az ő szemén keresztül látja a nagyváros irodaházait, a csupasz lakásbelsőt, a kongó raktárban berendezett hangstúdiót, a funkcionális hotelszobát. A mű tetőpontján lezajló gyilkosságot is csak részleteiben ismerhetjük meg, ahogyan azt Harry a hangokból és a nyomokból a képzeletében összeállítja.

Míg a Nagyításban a feltételezett bűntény nyomait rejtő fotók vizsgálata a cselekmény viszonylag kis részét teszi ki, addig a Magánbeszélgetés egészén végighúzódik a szeretők nyitójelenetben rögzített, szakadozott, kitérőkkel tarkított, enigmatikus párbeszéde. A rengetegszer ismétlődő, gyakran felnagyított képekkel kísért hangfelvétel határozza meg a film sejtelmes alaphangulatát és kimért ritmusát. A rendező elismerte, hogy a film összeállítása nagyrészt Walter Murch vágó-hangszerkesztő munkája, akit a rendező A keresztapa 2. munkálatai miatt szinte magára hagyott a feladattal (vö. Michal Pye – Linda Myles: Mozi-fenegyerekek. Bp., Gondolat, 1983. 132-137.).

Ez a film azonban nem fotók helyett hangfelvételre épülő Antonioni-koppintás, hanem saját jogán is kiemelkedő munka. A Nagyítás léha, a jelentésnélküliséget, a semmit megtapasztaló fényképészével ellentétben a Magánbeszélgetés görcsös lehallgatója a semlegesség, az objektivitás, az érzelmek kizárásának illuzórikus voltát kénytelen elfogadni. A kortárs kritika elsősorban a Nixon elnök lemondásáig terebélyesedő Watergate-botrányra adott reflexióként értelmezte a Magánbeszélgetést. Coppola műve ennél komplexebb alkotás, hiszen a totális kontrollt, a magánszféra megszűnését, s ezzel az önálló mozgástér beszűkülését diagnosztizáló társadalomképe mellett árnyalt személyiségrajzot ad az érzelmek és cselekvések jeleit tévesen olvasó egyén tragédiájáról.

A Magánbeszélgetés később kiváló filmek inspirálója lett. A hangfelvétel alapján megsejtett bűntény Brian De Palma Halál a hídon (1981) című thrillerében köszön vissza, a magánügyekbe avatkozó lehallgató pedig Florian Henckel von Donnersmarck 2006-os drámájában, A mások életében játszik főszerepet. De Coppola főhőse konkrétabb formában is újjászületett 1998-ban, mégpedig Tony Scott A közellenség című akcióthrillerében, melyben a néző számára ismerős lehet többek között a raktárba helyezett hangstúdió és a parkbéli lehallgatás is. Ennél erősebb párhuzam, hogy az Edward Lyle nevű férfi egy új identitást felvett, idősebb Harry Caul-nak is tekinthető; szemüvege, esőkabátja egyértelmű Coppola-idézet. Ja, és őt is Gene Hackman alakítja.