Ahogyan azt a Pánik New Yorkban esetén írtam, a pénztelenség néha sokkal jobb ötleteket szül, mint a hatalmas költségvetés. Sajnálatos módon a magyar filmipart teljesen ellehetetlenítették az elmúlt években, és egyelőre nem is tűnik úgy, hogy a közeljövőben helyreállnak a dolgot. Eddig ezt a „hatásszünetet” Pálfi György használta ki a legjobban, aki nem restellt más műveket felhasználva alkotni. S bár a Final Cut jogi problémák miatt nehezen elérhető, akik látták, majdnem kivétel nélkül elismerően szóltak róla.

Fritz Lang harmadik amerikai munkája, a Csak egyszer élünk ígéretesnek tűnő, alkotás, ám sajnos mégsem működik igazán.

Hétvégén tesóm azt mondta, nézzünk valami jó kis thrillert. Szerencsére a Metropolis folyóirat ezen zsánerrel foglalkozó számában szerepel egy igen hasznos kis filmográfia, így annak átfutása után a 2000-ben készült A bűnösre esett a választásunk. Nem is lőttünk mellé.

Igaza volt/van a nemrégiben elhunyt Roger Ebertnek abban, hogy nem szabad filmelőzeteseket nézni. Példának okáért a Jack Reacher valószínűleg még szórakoztatóbb lett volna, ha nem látom a trailerét. Szerencsére azért még így is volt elég potenciál ebben a műben, habár nem egy tökéletes darab.

Meg kell hagyni, amennyire viszolyogtató és irritáló, amit Tom Cruise az utóbbi években tesz a magánéletben, annyira üdvözítő, milyen filmekben játszik. A Mission: Impossible negyedik része, valamint a Jack Reacher (erről hamarosan szintén írok) is egészen vállalható és szerethető alkotások, így bátran vettem be magam a moziba, hogy megnézzem legfrissebb munkáját, a Feledést. Nem is csalódtam.

Ed Wood nevét hallva mindenkinek az jut eszébe, hogy bizony ő (volt) a világ legrosszabb rendezője. Én pedig minden egyes alkalommal, ha megnézem egy-egy filmjét, rájövök, ez micsoda hülyeség. Mert az tény, hogy művei nem éppen a legsikerültebbek, de még ezzel együtt is nézhetőbbek, mint sok más fércmű.

Úgy tűnik, kezdik virágkorukat élni az elsősorban férfiaknak szóló melodrámák. A közelmúltban elsőként A pankrátor kapcsán morzsolhattak el pár könnycseppet az erősebbik nem képviselői, majd ezt követően a Warriort látva, most pedig a tavaly készült Teddy mackó lehet az a film, amely kicsit megrendítheti a keményre edzett szíveket.

Azt hiszem, nem mondok vele újdonságot, ha azt állítom: a művészeti ágak zöme addig tud igazán izgalmas és kreatív lenni, amíg az alkotó(k) viszonylag kevés pénzből gazdálkodnak. A határtalanság például zenék esetében agyoncsiszolt és túlpolírozott alkotásokat eredményez, filmek terén pedig látványos, ám látványosan üres művek készülnek (kivételek persze akadnak). A düh, a báj, a dac vagy éppen a naivitás viszont teljesen elvész, ha nincs financiális kontroll.

William Friedkin az a rendező, akit az átlag filmkedvelők maximum az Ördögűző és a Francia kapcsolat révén ismer(het)nek, pedig eddigi pályája során akadt még nem kevés emlékezetes alkotása. A botrányos és sajnos csonkán fennmaradt Portyán, az izgalmas Élni és meghalni Los Angelesben, vagy legfrissebb munkája a Gyilkos Joe is mindenképp említést és megnézést érdemel. Mint ahogyan A félelem ára is...

Kevés olyan filmet tudnék mondani, amely ismert/kedvelt színészek garmadájával dolgozik, s emellett még működőképes is. Ez persze legtöbbször azért alakul így, mert az aktorok igyekeznek saját magukat előtérbe tolni, ami semmi jóhoz nem vezet. De időnkét az is megesik, hogy a készítők úgy gondolják: majd a sztárok elviszik a hátukon a mozit, így olyasmivel nem kell bajlódni, mint kidolgozott történet és hasonlók. A merénylők esetében talán az utóbbi érvényesül inkább.